Vasárnap este. Oh, mindjárt hétfő, nem akarom… Nem akarok dolgozni menni. Megint ott lesz Ő, akitől kiráz a hideg. Mézesmázos mindenki előtt velem és másokkal is, de ha ketten vagyunk csak jelen, na akkor elszabadul a pokol. Folyton kritizál, és nem tudok jól csinálni semmit, a sikereim nem ismeri el, csak irigykedik, sőt dühös lesz, ha elismerést kapok valaki mástól. Mióta ez tart nem tudok normálisan aludni és enni sem, már fogytam is.

Ismerős? Ha igen, akkor sajnos rossz hírem van: a munkahelyi megfélemlítés áldozata vagy.

Ez egy nagyon nehéz és kényes téma, de egyben fontos is. A bejegyzéshez ihletet és forrásokat saját történetem, Nagy László Linkedin posztja valamit ez a másik blogbejegyzés adott. (forrásmegjelölés lent)

 Először is el kell mondanom, hogy ha ilyen helyzetben van nem vagy egyedül! Tudd, hogy ez soha nem könnyű, de úgy érzem sokat segíthet, ha leírom a gondolataim a témával kapcsolatban. Hátha ezáltal könnyebb lesz kezelni, ha ez történik veled, velünk.

Személyes megközelítést fogalmaztam meg ezekben a sorokban, lehet, hogy más nem így gondolja vagy ítéli meg, de én így látom ezt a jelenséget.

Első szomorú tapasztalat, hogy a megfélemlítés sajnos gyakoribb, mint gondolnánk, és szerintem a felmondások és kilépésék jelentős részének a közvetlen oka.

Eddigi tapasztalataim szerint, ha ilyen történik velünk, próbálhatjuk megoldani a helyzetet azzal például, hogy igyekszünk megbeszélni a problémát az illetővel, aki megfélemlít minket, de nem sok eredménye lesz. Végül sajnos a tartós megoldás nem lesz más csak a kilépés, a káros és mérgező környezet elhagyása. 

Ezekben az esetekben ugyanis a józan ész sajnos nem segít, megbeszélni és megoldani a problémát lehetetlen, mert a gond oka valójában maga a zaklató személye és toxikus magatartása.

 Az így kialakult konfliktus pedig annyira elmélyülhet, hogy akármennyit beszélünk csak abban tudunk egyetérteni, hogy nem értünk egyet. És ha nem akarjuk, hogy az egészségünk végleg rámenjen erre, akkor lépni kell, mégpedig kifelé.

De mit is takar ez a jelenség pontosan?

Amikor munkahelyi zaklatás, megfélemlítés, más néven mobbing történik, akkor gyakran éri kritika az áldozat munkáját, akár akkor is, ha csak a legkisebb hibát véti, pl. rossz helyre rak egy pontot egy szövegben, vagy egyel több szóközt használ. Az elszigetelés, rágalmazás is része a folyamatnak. Rosszindulatú pletyka terjesztése, a dolgozó sikereinek lebecsülése ilyenkor gyakori.

A bántalmazó, félelemkeltő személy gyakran vezető, aki így a hatalmával is visszaél, és előfordulhat, hogy a nárcisztikus személyiségzavar bizonyos jeleit mutatja. Az ilyen személy uralkodásra és irigységre hajlamos, nem tudja elismerni mások sikereit és nem ritkán valami vélt vagy valós sérelmet őrizget magában.
Sok esetben azért viselkedik így mert kisebbrendűségi érzése van, ezért inkább támadásba lendül.

Aki átéli annak elsődleges célja a túlélés, de ha ezen túl segítséget is keres, akkor logikusan először a HRhez fordul, mert feltételezi, hogy bennük megbízhat és segítenek majd.

Joggal, hiszen papíron pont ez az egyik feladatuk, hogy a munkavállalókat képviseljék. Feladatuk, hogy védelmet is biztosítsanak a zaklatóval szemben, de legalább megértést. Papíron. Nagyon meglepő valóság az, hogy valójában ez nagyon nincs így.

Sok esetben az ígérettel ellentétben, amit a munkahelyre való belépéskor kapunk, hogy open door policy van, és minden, de minden megbeszélhető, és lehet találni megoldást a felmerülő problémákra, a szomorú igazság a következő:
A HR sokkal inkább a munkáltatót képviseli, mert tartanak a munkaügyi perektől. Továbbá, ha nincs konkrét bizonyíték a megfélemlítésre, mert minden szóban, négyszemközt történt, akkor az áldozat nem nagyon tehet szintén semmit, mert ilyenkor inkább a magasabb beosztású munkatárs, esetleg főnök szavának hisznek, aki nagyon sok esetben maga a megfélemlítő, a bántalmazó.

Az ilyen típusú megfélemlítés mindig érzelmi alapú, ezért az áldozat összezavart, paranoid és inkoherens embernek tűnik, szemben az összeszedett és mézesmázosan viselkedő másik féllel.

Ezek után felmerül a kérdés, hogy mit tehetünk ilyen helyzetben? Azt tudom tanácsolni, keressünk bizalmasokat, családtagot, vagy egy barátot, aki segít megtartani a józan eszünket. Ha pedig kell, kérjünk szakmai segítséget, hogy fel tudjuk dolgozni a történteket, és segítséget kapjuk az érzelmi hullámvasút túlélésében.

Ez azért fontos, mert ha kellően sokáig tart ez az időszak, és folyamatos stresszt élünk meg a megfélemlítés miatt, akkor egy idő után már nehéz eldönteni, hogy mit látunk jól és objektíven és mit nem.

Nem lehet eldönteni, hogy kinek hihetünk és kinek nem, kiben bízhatunk és kiben nem. A végén előfordulhat, hogy megkérdőjelezzük az egész személyiségünket is és lassan azon is begörcsölünk, hogy hová tegyünk egy vesszőt egy szövegben. Innen pedig már nagyon nincs messze egy komolyabb probléma. És ez az egyik nagy veszélye a jelenségnek.

Ezért kell tennünk ellene. Ha felismertük, hogy ez történik velünk, akkor lépni kell, minél előbb.

Ha túl vagyunk az érzelmi részén és annak feldolgozásán, hogy a HRnek nem áll módjában segíteni, akkor fel kell mérnünk a lehetőségeinket: Van-e arra esély, hogy a cégen belül más osztályra átkerüljünk (egyáltalán akarunk-e) vagy fel kell mondanunk?

Bármelyik lehetőséget is választjuk véleményem szerint csak nyerhetünk. Ha sikerült átvészelnünk a történet lelki oldalát, akkor az álláskereséssel elindulhatunk a gyógyulás útján.

És mi segíthet még? Sok egyéb más mellett szerintem a humor.

A nevetés a legjobb orvosság. Közhely igaz, de nem véletlen. Ki ne tudná, hogy amikor nevetünk akkor kicsit minden szebb.

Tapasztalatom szerint pedig bármi baj is történik, ha már tudunk nevetni rajt, akkor egy lépéssel közelebb vagyunk a helyzet megoldásához és a feloldásához. Még ha szarkasztikus is a humorunk, az is sokat javíthat a közérzetünkön. És valljuk be a munkahelyi megfélemlítés olyan durva dolog, hogy szarkasztikus, fekete humor az első, ami megjelenhet ilyenkor, mert ez passzol legjobban a helyzethez.

Mert mi történik, ha humorosan fogjuk fel, hogy az élet rohadt citromot adott? A sírás és bosszankodás (esetleg törés-zúzás) helyett vagy mellett, lehet találunk valami konstruktív módot a felhasználására. Még akkor is, ha ez a citrom csak arra jó, hogy megdobáljunk vele valamit (vagy valakit), de legalább így megszabadulhattunk a citromtól is, meg a szorongásunktól is, és ki tudja, közben lehet tudtunk nevetni is egy jót.

Források: 

 https://hrdoktor.blog.hu/2018/10/08/gyomorgorccsel_megy_dolgozni

Nagy László posztja a Linkedin-en

https://www.linkedin.com/search/results/content/?heroEntityKey=urn%3Ali%3Aautocomplete%3A-1943610086&keywords=megf%C3%A9leml%C3%ADt%C3%A9s&position=0&searchId=55f767c9-66b0-4de5-9473-e307ea1849ac&sid=c.)&update=urn%3Ali%3Afs_updateV2%3A(urn%3Ali%3Aactivity%3A7009523796273434624%2CBLENDED_SEARCH_FEED%2CEMPTY%2CDEFAULT%2Cfalse)

Ha azt mondom Olaszország, mi jut eszetekbe? Pizza, kávé, spagetti, napsütés, Collosseum.Ugye ti is hasonló dolgokra gondoltok, ha szóba kerül Olaszország és az olaszok? 

Na jó, esetleg még a fagyit, az igazi gelato italiano-t hozzácsaphatjuk. :) 

Bevallom egyik sem utolsó, de a receptek és utazási tippek helyett, most szeretnék mesélni az olaszok egy kevésbé ismert oladaláról. Arról oldalról, amit ha vakációzni mentek Olaszországba, vagy megnéztek pár igazi olasz filmet, vagy megesztek egy finom pizzát, nem biztos, hogy megismerhettek. 

Sok éve dolgozom multinacionális cégeknél és ezen évek során összességében körülbelül 5 évig dolgoztam együtt közvetlenül olaszokkal. 

Felhasználva ezen évek tapasztalatait, szeretném megosztani veletek az élményeimet, emlékeimet arról, milyenek is az olaszok, amikor nem a dolce vita vagy a dolce far niente (édes semmittevés) a fő vezérlőelv, ami szerint viselkednek. 

Azt hiszem nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom: teljesen mások.

Kicsit talán olyanok, mint a hobbitok: hamar meg lehet ismerni őket, és amikor már úgy gondoluk, hogy mindent tudunk róluk: akkor meglepetést okoznak. 

Ha szóva kerülenk az olaszok, akkor a többségünk azt gondolhatja, hogy ők azok akik minding lazák, nem aggódnak túl sokat, és élvezik az életet.

Ez igaz is rájuk. Lazák, amíg nekem van szükségem valamire. Nem sietnek sehová, amíg nekem kell valami. 

Ha azonban fordul a kocka és nekik kell valami tőlem, és netán sérülnek az érdekeik, mert késik egy rendelés, vagy valamit nem tudok úgy és akkora megcsinálni ahogy és amikor ők azt szeretnék, na akkor nagyon is megváltoznak, és nagyon tudják hogyan érvényesítsék az akaratukat. 

Ha pedig falakba ütköznek, akkor kicsit olyanok mint a gyerekek: hisztisek, felfortyannak, dühöngenek, kiabálnak. 

Néha, lelki szemeim előtt láttam, hogy egy-egy kollégám toporzékol dühében vonal túlsó végén mert azt kellett mondanom neki, hogy nem, ezt így ahogy kéred nem lehet. 

Felmerülhet ilyenkor a kérdés: jó de akkor mit lehet kezdeni egy így viselkedő emberrel, akivel ráadásul együtt is kellene dolgozni? 

Tapasztalatom szerint ezektől a vitáktól, dühkitörésektől nem kell megijedni. Ilyenkor a legjobb, ha hagyjuk hadd ventilláltassa ki a haragját, az elégedetlenségét, hadd dühöngjön, hadd szitkozódjon. 

Győzködni, nyugtatgatni felesleges. Pont mint a hiszitiző gyerek esetében: legjobb ha nyugodtan, higgadtan végighallgatjuk, és értésére adjuk, hogy igen, itt vagyunk, megértjük, és átérezzük a fájdalmát, a dühét. Ugyanis ha megnyugszik, akkor ismét lehet közelíteni hozzá, ismét kezelhetővé válik. 

És ez a titka mindennek: hagyni kell, hogy maguktól megnyugodjanak, és akkor ismét megjelenik a lelkükben a napfény, a vidám lazaság és a toporzékoló gyermek huss, eltűnik a színről.

Sokéves tapasztalatom mondatja velem: az olaszokkal nem könnyű dolgozni, de érdemes. 

Más nemzet tagjaitól nem tanultam annyit összességében, mint tőlük. Magamról, az emberiességről, az életről. 

Megtanultam, hogy nem árt egy kis lazaság, sőt, és egyáltalán nem segít, ha egyféle názőponthoz, egyféle igazsághoz ragaszkodunk. 

Ahogy az olaszok sem, úgy a világ sem fekete-fehér, és egy kis rugalmasság sosem árt, mert ha kellően lazák és rugalmasak vagyuk, akkor észre tudjuk venni a színeket. 

Van egy ismerősöm aki mert egy igazán nagyot álmodni, és kimenet Angliába. Tudom, sok ilyen ember van, de én a mai napig felnézek arra aki meglépte ezt.

Visszatérve az ismerősömre, nem volt könnyű útja, de úgy tűnik nekem nagyon nem bánta meg. Olyan munkája van ami miatt nem stresszeli agyon magát és azt hiszem elégedett. Kalandos volt az útja, tele buktatókkal, de azt hiszem olyan tapasztalatokat szerzett ami egy életre felvértezi  és amik segítségével képes a jég hátán is megélni. (Bár úgy gondolom ez mindig is meg volt benne) 

A története számomra inspiráló és azt tanítja nekem hogy vannak olyan időszakok amikor mernünk kell elindulni az ismeretlen felé. Van amikor nem tudjuk pontosan mit hoz a jövő, csak azt hogy lépnünk kell. 

Ha félelmetes is, de ha kellő bátorsággal nekivágunk szerintem nem veszíthetünk. Nem biztos, hogy tökéletesen alakul minden, de talán oda jutunk ahol lennünk kell. Még ha ez nem is egészen ott van ahol lenni szeretnénk. 

A végeredmény biztos hogy hasznos tapasztalatokat hoz, de ha igazán szerencsénk van, ennél sokkkal többet. 

Új lehetőségeket, új utakat, új ismertségeket. 

Bárhogy is, ha úgy érezzünk mennünk kell, szerintem érdemes elindulni. Ha meg van a döntés, akkor mérjük fel a lehetőségeinket és a korlátainkat, (igen, a korlátok is fontosak) mert a nagy lépéshez, vagy ha úgy tetszik a nagy ugráshoz, bátornak kell lennünk, de nem vakmerőnek. Hiszen a bátorság nem a félelem hiánya. :)

Ja, és még valami: hogy mi a nagy lépés azt kinek kinek magának kell eldöntenie. :)

Aki ismer, vagy követi az oldalt az tudja, hogy brief coachinggal is foglalkozom. 

Sokat köszönhetek neki, azt hiszem ezt a visszatérést is. (jó ideje már hogy nem írtam ide semmit) 

Mi is az a brief coaching? Egy olyan coaching technika, ami túlzások nélkül a pozitívumokra, a megoldásra fókuszál. 

Nem elemzi a problémát, nem merül el benne. Azt keresi, hogy az adott helyzet mitől lehet jobb, az adott pillanatból hogyan lehet kihozni a legjobbat. 

Keresi azt a fajta megoldást, amitől előre lehet lépni, egy picit egyenesebben, egy picit magasabban lehet továbbmenni. 

Régóta tudom ezt, de valahogy mostanában nem voltam teljesen mindezek tudatában, de nemrég emlékeztettek erre. 

Az elmúlt időben nem voltak könnyű heteim, és valljuk be nem csak az elmúlt hetek, de az elmúlt egy-másfél év senkinek sem volt könnyű, és mindenkit megviselt egy kicsit, vagy nagyon. Nem csoda ha úgy éreztem változtatnom kell, ezért nemrég ismét elkezdtem brief coachinggal foglalkozni. Felidézem, használom, alkalmazom.

A folyamat, maga a brief coaching közben újra felfedeztem, hogy mennyi mindent ad hozá a mindennapokhoz ez a fajta gondolokodásmód, ha úgy tetszik, életszemlélet.

Felszabadító volt ismét megtapasztalnom, hogy milyen jó hatással van rám, és az ügyfelemre is egy-egy coaching beszélgetés. 

Bármilyen furcsán is hangzik, de számomra egyfajta feltöltődést ad, mert túl azon hogy segítek az ügyfelemnek túllendülni a  problémáján ismért rájöttem hogy nekem is sokat ad.

Azáltal, hogy keressük együtt az ügyfél által hozott élethelyezetben a pozitívumokat, egyúttal nekem is sikerül másképp látnom a saját dolgaimat, a saját problémáimat. 

A másképp gondolkodás folyamata nekem is segít, és egyfajta módon "áthuzalozza" az én gondolkodásomat, gondolataimat  is, így meg tudom találni a jót, a pozitívumokat a velem történt eseményekben, a saját élethelyzeteimben. 

Így ahelyett, hogy akadályokat látnék mindenhol, inkább kiindulási alapot keresek, és igyekszem a dolgokat más szemszögből is megvizsgálni, így van esélyem a legjobbat kihozni az adott helyezetből, vagy legalább megsprólom magamnak az idegbajt. :D 

Ugyanakkor megadom a lehetőséget magamnak, hogy elismerjem, igen ez most vacak, nagyon nem jó de felteszem a kérdsét is: hogyan lehet jobb, mit szeretnék helyette? 

Hogyan tudok kicsit előrébb jutni, mi az amitől jobban érzem magam? 

Ha meg tudom találni ezekre a kérdésekre a választ, máris kicsit könnyebb, kicsit harmonikusabb a nap. 

Hozzá kell tennem, hogy ez természetesen nem egy csodafegyver, és nem is az abszolút válasz mindenre (hisz azt régóta tudjuk, hogy 42), de sokat segít ha úgy érezzük elakadtunk. 

És erre emlékeztettek a közelmúltban. Köszönet érte! 

Emlékeztek még atyáink és anyáink kézzel írt, gondosan megfogalmazott önéletrajzára? Tényleg kézzel íródott (ügyelni is kellett, hogy elég szép legyen a külalak és olvasható az írás) és a szakmai tapasztalatokon kívül személyes információkat is tartalmazott.

Ma már inkább vázlatos, lényegre törő önéletrajzokkal találkozhatunk. Praktikusabbak, csak a szükséges információkat tartalmazzák, és sokat változtak a kezdetekhez képest, de még mindig írott formában léteznek.

Az önéletrajz mellett az interjúztatás is sokat fejlődött. Manapság már nem is olyan ritka, ha az előszűrés része a videó interjú.

Ilyenkor a szokásos telefonos vagy személyes jelenlétet kívánó interjú helyett videó formájában, online kapunk lehetőséget arra, hogy bizonyítsunk.

Előre meghatározott kérdésekre adott időkereten belül (kérdésenként két-három perc) kell válaszolni.

Eleinte azt gondolhatjuk, hogy ne már ez annyira személytelen, meg különben is, ülünk a laptopunk előtt és magunkban beszélünk?

Meg kell hogy mondjam, nekem is voltak és vannak is fenntartásaim az online videó interjúval kapcsolatban (mert ugye nem mindenkit kedvel a kamera stb..) de jobban végiggondolva ez lehet a jövő.

Egy nem is olyan távoli időpillanatban el tudom képzelni, hogy már egyáltalán nem ülünk le bepötyögni az önéletrajzunkat, hanem egyszerűen felveszünk egy videót, amiben elmeséljük tapasztalatainkat, esetleg megválaszolunk pár kérdést és kész is. A végeredményt pedig csak elküldjük az adott cégnek, vagy feltöltjük egy adatbázisba.

El tudom képzelni, hogy idővel az állásportálokon már nem a kérem, ide töltse fel önéletrajzát felkéréssel fogunk találkozni, hanem egyszerűen arra kérnek majd minket, hogy ide meg ide töltsük fel bemutatkozó videónkat.

Hihetetlen? Nem annyira. Ijesztő? Meglehet. Annyi bizonyos azonban, hogy ideje hozzászokni. Életünk egyre több és nagyobb területére szivárog be az informatika, egyre több időnket és energiánkat veszi igénybe az online jelenlét.

És ha már így van, miért ne használhatnánk mindezt, a sok okos eszközt a kiválasztásban is?

Naponta rengeteg időt töltünk számítógép előtt vagy okos telefonunk nyomkodásával. Ma már viccesnek számít, ha egy kávézóban ki van írva, hogy nincs ingyen wifi, inkább beszélgessünk egymással.

Egyetértek azokkal, akik vallják, hogy ha már ennyi elektronikus eszköz vesz minket körül, akkor legalább okosan és tényleg okosan is használhatnánk őket. Pont azért, hogy ne csak a telefonunk, az óránk és ki tudja, még mink legyen okos, hanem mi is gondolkodó, értelmes emberi lények maradjunk.

„A játék önmagáért való… A gyermek játéka olyan örömszínezettel határozható meg, amely az átélésnek és az önmagáért való tevékenységnek az öröme.”(Mérei-Binet: Gyermeklélektan)

A gyerekek azért játszanak, mert örömüket lelik benne, és mert jólesik nekik. Valljuk be, mi felnőttek is szeretünk játszani, és az indokunk ugyanaz: játszani jó.

Ez pedig színtiszta belső motiváció.

És tudjátok mit? Minden vezető legfőbb vágya megtalálni alkalmazottai belső motivációját, de ez egy kicsit olyan, mint Eldorádó.

Ha megtaláljuk, hatalmas jutalommal kecsegtet, de oda jutni nem egyszerű. Az út tele van buktatókkal és akadályokkal. Mindezek mellett persze az a veszély is leselkedhet ránk, hogy ha melléfogunk és nem a tényleges Eldorádót, a valódi belső motivációt találjuk meg, akkor munkatársunk tovább áll és másik céget keres magnak.

Ezért minden erőnkkel igyekszünk megtalálni Eldorádót, azt a bizonyos belső motivációt, de nem igazán, tudjuk, hogy merre keressük. Ahogy mondtam, elérése sokszor nem egyszerű, és nem csak a buktatók és akadályok miatt, hanem mert bizony előfordulhat, hogy mi magunk sem mindig tudjuk mi is a mi saját belső motivációnk és ehhez kapcsolódóan nem mindig tudjuk biztosan azt sem, hogy mi az a tevékenység, munka, ami legalább részben önmagáért való a számunkra.

Mindezek ellenére hiszem, hogy nem annyira lehetetlen megtalálni.

Sok történetben a főhős akkor találja meg a kincset, ha jókor van jó helyen és hallgat másokra, figyeli az embereket és igyekszik együttműködni velük. Hasonlóképpen, ha vezetőként figyelünk az embereinkre, ismerjük őket, meghallgatjuk őket, sok mindent elérhetünk.

Ehhez azonban kellően elfogadó légkör kell kialakítanunk, ahol minden alkalmazott hangot adhat a véleményének, ahol lehetőség van tanulni és hibázni. Mindenkinek.

Mindezek mellett még valamire szükség van: lehetőséget kell biztosítani a fejlődésre, valódi karriercélokkal.

Nem is olyan bonyolult nem? Odafigyelés, megértés, őszinte légkör, valódi karriercélok. És a legjobb: ezek nem jelentenek plusz költséget.

A rossz hír viszont az, hogy ha a fentiekből akár egy is hiányzik, nem juthatunk el Eldorádóba. Ha úgy tetszik, a szirének áldozatai leszünk. :) 

Úgyhogy figyeljünk oda az intő jelekre, és szólítsunk mindenkit, akit segíthet, öreganyámnak, megadva a kellő tiszteletet, hiszen a kedves szó, az odafigyelés megmutatja helyes utat.

Ami nem működik, azt hagyjuk, ne folytassuk, ami ellenben működik, és jól is csináljuk, abból csináljunk többet.

Brief coach vagyok. A fenti megállapítás a brief coaching egyik alapelve, amivel teljes mértékben egyetértek. Igyekszem is eszerint élni, amikor csak tehetem. Viszont én is, és szerintem más volt már olyan helyzetben, amikor valami olyasmihez ragaszkodtunk, aminek nem volt sok értelme. Öntöztük a gazt, ami nem virágzott.

És ahogy haladt előre az idő, azt vettük észre, hogy rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, mert olyan látszólagos normáknak akartunk megfelelni, amikkel nem értettünk egyet. Bónuszként pedig a stressz, a nyugtalanság és az idegesség lettek az új társaink.

Hogy mit tehetünk egy ilyen helyzetben?

Legyünk pozitívak és tekintsünk előre, sose nézzünk vissza… igen lehetne így is, de ez nem az az oldal :) 

De most komolyabban:

Ilyen és ehhez hasonló esetekre nagyon jó tippeket hallottam a TEDx Benedek Hegy konferenciáján, aminek a témája idén az újrakezdés volt.

Az életünkben gyakran kell újra kezdenünk, vagy inkább, ahogy ott tanultam, újrafolytatnunk és változtatnunk.

A sok - összesen kilenc - színvonalas előadás szinte mindegyikében felfedeztem egy-két gondolatot, ami a brief coaching szerves része.

Például: Keressünk egy célt, fogalmazzunk meg egy elhatározást, és törekedjük az elérésére úgy, hogy az jó legyen a számunkra. Használjuk fel erőforrásainkat, legyen az a kapcsolati hálónk, saját magunkban rejlő potenciál vagy egy készség.

És a legfontosabb: ismerjük fel, ha rossz úton járunk és merjünk változtatni. Ha pedig kell, mindezek előtt töltsünk 3 napot pizsamában és adjuk időt magunknak, hogy feldolgozzuk, bármi is történt.

Az előadásokat hallgatva rádöbbentem milyen fontos a briefes szemléletmód.

Bármi is történt velünk, hatalmas „aha” élmény lesz megtalálni a számunkra megfelelő utat, végigvenni az erőforrásainkat, rájönni, hogy mi is a célunk, és hogyan tudjuk elérni. Elismerni, hogy ideje egy kicsit „önzőnek” lenni és megfogadni, hogy ezentúl csakis a virágokat öntözzük, és nem a gazt.

Képzeljük el, hogy egy idegen világ képviselője vagyok. Nem a Földön születtem, hanem messze
innen egy nagyon távoli galaxisban. Nem ismerem a földi szokásokat, egészen
mást tartok udvariasnak és civilizált viselkedésnek, mint ti. Számomra teljeseb
természetes, hogy ha valakivel először találkozom, jól ráüvöltök, mert ezzel
próbálom felmérni mennyire bátor az illető és érdemes-e a kommunikációra. Ha
pedig nem vág vissza egy csípös riposzttal, ahogy illik, azt komoly sértésnek
veszem.

Mit kezdenétek a helyzettel? És velem?

Biztos vagyok benne, hogy a reakciótok nagyon különböző lenne, a meghökkenéstől a teljes
felháborodásig az érzelmek és válaszreakciók széles skálájával találkoznék.
Valószínűleg nem kapnék túl sok pozitív viszontválaszt.

Mindennapjaink során ha nem is találkozunk idegen világok szülötteivel, azért sokszor
adódhatnak problémáink amikor más kultúrájú emberekkel találkozunk. Legyen az
ok, hogy új kollégát kaptunk, vagy mi magunk költöztünk másik országba.
Teljesen új környezet, vagy csak egyetlen ember, a lényeg az, hogy bármikor
találkozhatunk számunkra nem vagy csak nagyon nehezen értelmezhető
szokásrendszerrel. Ilyenkor előfordulhat, hogy nagyon nehezen találjuk meg a
helyes utat.

Ha új környezetbe, vagy új helyzetbe kerülünk, mindenki másképp reagál. Van aki
szereti felvértezni magát rengeteg információval, hogy minél magabiztosabban
viselkedhessen. Van aki megpróbál nyitott lenni, és pozitívan hozzáállni az
eseményekhez. Van aki ötvözi az előző kettőt, és van aki egészen mást csinál.

Az biztos, hogy bármit is tesztek, bármilyen helyzetbe is kerültök, sokat fogtok tanulni a
végkifejlettből. Legyen pozitív vagy negatív a tanulság, biztos, hogy hasznos
lesz.

Sőt. Kissé sokkoló is lehet, ha két különböző kultúra találkozik. Éppen azért az én
véleményem az, hogy nem igazán lehet felkészülni az ilyen esetekre, mert lehet
hogy valaki először szimpatikusnak tűnik, aztán kiderül hogy maga a Sátán... és
fordítva.

Talán a legjobb eszköz a nyitottság és türelem lehet, amivel a számunkra rázósabb helyeteket is
viszonylag ép bőrrel megúszhatjuk. Ha pedig nem sikerül, az sem baj. Nem
lehetünk mindenkivel jóban, nem biztos hogy azonnal kezelni tudjuk az adott
helyezetet.

A lényeg, hogy ha tudunk, tanuljunk a hibáinkból. Ezek az esetek akkor is hasznosak, ha az adott
pillanatban nem úgy érezzük, és bizony egy olyan egyszerű tanulság is, hogy
nézz körül mielőtt határozott és őszinte véleményt nyilvánítasz, életre szóló
lehet.

Sok blogbejegyzés (köztük sok saját írásom is) újságcikk és mindenféle beszámoló a neten és azon kívül foglalkozik azzal, hogy hogyan kell, kellene bánni, és hogyan is bánunk jelenleg az egyes generációk tagjaival. Legyenek akár az X,Y,vagy most már a Z generáció képviselői is.

Arról is sokat lehet olvasni sok helyen, hogy mik az egyes generációk igényei, elvárásai a mindennapokban és a munkában egyaránt.

Ezeket olvasva olyan érzésem alakult ki, mintha a szerzők és gondolkodók igyekeznének egyfajta kézikönyvet, avagy a hasznos tanácsok gyűjteményét az olvasók kezébe adni. Így aztán ha szembetalálkozunk például egy Y vagy Z generációs fiatallal, akkor lesz hova nyúlni, és semmi sem érhet minket váratlanul… Vagy mégis?

A Gyűrűk Ura trilógiából megtudhatjuk a hobbitokról, hogy ők egy egyszerű nép, egy nap alatt mindent meg lehet tudni róluk, mégis sok év után is képesek meglepetéseket okozni.

Szerintem így van ez a generációkkal is. Bármikor képesek meglepni minket.

A generációk, és a generációs hovatartozás alapján megállapított személyiségstílusok elemzésekor sokszor megfeledkezünk arról, hogy mindenki egyedi. Megjósolni, hogy ki hogyan fog viselkedni és mik lesznek az elvárásai, egyszerűen lehetetlen. Bármelyik generáció tagja is legyen az illető, és bármennyit is tudunk az adott generációról, ez akkor is így van. Viselkedésünket személyiségünkön és generációs örökségünkön kívül rengeteg tényező befolyásolja, még az időjárás is.

Elméletek szövögetése és találgatások helyett inkább arra érdemes törekednünk, hogy megismerjük azokat, akikkel kapcsolatba kerülünk.

Kérdezzünk, és adjuk meg a tiszteletet egymásnak. A munkám során ez mindig működött, bárkivel is kellett együtt dolgoznom.

A tiszteletadás szerintem alapvető udvariasság, amit mindenki megérdemel, a kérdések pedig segíthetik az együttműködést és hozzájárulnak ahhoz, hogy közös fogalmaink és normáink alakuljanak ki.

Természetesen lehetnek olyan esetek, amikor valakivel sosem leszünk jóban, de kezdő lépésként a tiszteletadás működhet. (Így legalább lesz esélyünk arra, hogy legalább hűvös udvariasság jellemeze kapcsolatunkat, az örök utálat helyett.)

Nem kell más. Tiszteletadás és nyitottságot, érdeklődést mutató kérdések. Se több se, kevesebb. Így rájöhetünk, ahogy a miénktől eltérő generációk tagjai nem földönkívüliek, hanem ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk, csak másképp látják a világot.

A tisztellek téged, te is tisztelj engem, elve tapasztalatom szerint működik. Pont, mint az állatvilágban: te nem bántasz engem, én sem bántalak téged.

Egy kis nyitottsággal és odafigyeléssel pedig csodák történhetnek. Bonyolult kézikönyvek és előírások helyett inkább figyeljünk egymásra. Egyszerű nem igaz? És a legjobb benne, hogy nem kerül semmibe.

Egyik első találkozásom a TED videók világával Kelly McGonigal előadása volt, ami a stressz-kezelésről szól. (Akit érdekel, itt megtalálja: https://www.youtube.com/watch?v=RcGyVTAoXEU)

Kelly McGonigal egészségpszichológus, előadása elején pedig elhangzik egy egyszerű kérdés: Úgy gondolja, hogy az ön által átélt stressz káros az egészségére?

A válasz pedig nagyon nem mindegy. Ha meg tudjuk változtatni azt, hogy mit gondolunk a stresszről, akkor a testünk stresszre adott reakcióját is megváltoztathatjuk. Ha sikerül a kellemetlen élményt átfordítani megoldandó kihívássá, az eredmény elképesztő lesz.

Mert mi is történik? Amikor stressz ér minket a testünk felkészül a kihívásra, gyorsabban kezd el verni a szívünk, gyorsabban lélegzünk, sőt erős szorongást is átélhetünk. És mi történik, ha másképp kezdünk gondolkodni az átélt testi reakcióinkról? Szorongás helyett akár boldogságban is részünk lehet. Hogyan?

A titok lényege a következő: ha sikerül a stresszre adott testi reakcióinkat úgy értelmeznünk, mintha testünk feltöltődne, hogy felkészítsen minket arra, hogy szembenézzünk a ránk váró kihívásokkal, akkor a szokásos kellemetlen, szorongással teli élmény helyett bátorságot, vagy akár boldogságot élhetünk át.

Nem mindegy igaz?

Továbbgondolva ezt, eszembe jutott, hogy mi lenne, ha a mindennapi életben is át tudnánk venni ezt a fajta gondolkodásmódot. Másképp gondolkodni, másképp látni a dolgokat magunk körül.  Mi lenne, ha ahelyett, hogy bosszankodnánk, hogy nekünk semmi sem sikerül, és már megint a mi a legzűrösebb kapcsolat, vagy munka, inkább megpróbálnánk kitalálni, hogyan fordíthatjuk az előnyünkre a helyzetet.  Idegeskedés és körömrágás helyett megnézhetjük, mit tudunk tanulni az adott szituációból, hogyan jöhetünk ki belőle erősebben.

Nőként (és most muszáj kicsit hazabeszélnem), például érdemes kihasználnunk azokat a tulajdonságainkat, melyek különbözővé tesznek minket a férfiaktól: intuíció, beleérző képesség, érzelmi megközelítések, kreativitás. 

Ahelyett, pedig, bosszankodnánk, hogy a férfiak mennyire nem értenek meg minket, érdemes inkább tanulni tőlük. Például a higgadtságot, azt hogy nem bonyolítják túl a dolgokat, hogy nem haragszanak senkire túl sokáig, és feleslegesen sem.

Még továbbmenve, ide illik a brief coaching egyik alapgondolata is: azt, ami jól megy, csináld tovább, ami nem, azt hagyd abba. Lásd meg azt, amit már most jól csinálsz, ami már ma jól megy, és folytasd.  Lásd meg azokat az erőforrásaidat, személyes tulajdonságaidat és emberi kapcsolataidat, amikkel már rendelkezel, amik már megvannak, és használd őket céljaid elérésére.