Korábban írtam már a Linkedin-ről, mint különleges közösségi oldalról. Tudjátok ez az oldal, ami angol nyelven van, és ahol szakmai kapcsolatokat lehet és érdemes is kialakítani.

Írtam a számos előnyről, amiért érdemes regisztrálni: itt könnyű információt szerezni az egyes cégekről, sőt követhetitek is a számotokra fontos cégeket, vállalatokat, és így láthatjátok az aktuális információkat az adott szervezettel kapcsolatban, és hasznos cikkeket is találhattok szinte minden témában.

Csatlakozhattok számos csoporthoz, akik olyan témákat képviselnek, melyek érdekelnek. Én például tagja vagyok egy pszichológiával foglalkozó csoportnak, és egy HR témákkal foglalkozó csoportnak is.

Van azonban még egy fontos funkciója, melyről eddig még nem írtam, amire eddig még nem hívtam fel a figyelmeteket.

Nem csak információszerzésre alkalmas ez az oldal, hanem álláskeresésre is!

A megszokott közösségi oldalakkal ellentétben a Linkedin „hírfolyama” nem az ismerősötök legújabb kiskutyás képével és újonnan feltöltött macskás kisvideójával indul, (tisztelet a kivételnek) hanem, olyan állásajánlatokkal, amik esetleg érdekelhetnek.

Az a zseniális benne, hogy a Linkedin figyelembe veszi azokat az információkat, (ország, végzettség, érdeklődési kör stb…) amiket a profilodba írsz, illetve megjegyzi milyen csoportoknak vagy a tagja, és ezeknek megfelelően ajánl számodra olyan nyitott pozíciókat, melyek érdekelhetnek.

Ha részletesebb és több ajánlat érdekel, akkor érdemes rákattintani a fent található fekete menüsorban a jobs fülre.

Itt számos cég álláshirdetését találjátok, és kereshettek konkrét cég vagy hely, cég méret, illetve iparág szerint is. Aki pedig ennél is több szempont szerint szeretne keresni, annak ajánlom a részletes keresőt.

Ha pedig lejjebb görgetitek az oldalt, megtaláljátok kapcsolataitok állásajánlatait. Azaz azoknak a cégeknek az ajánlatait, akiknél-akiknek a szakmai vagy személyesebb kapcsolataitok dolgoznak.

Jobb oldalon pedig listázva láthatjátok mentett álláshirdetéseiteket, mentett kereséseiteket, és azokat a hirdetéseket, amikre már jelentkeztetek.

Ha mindezeket elolvastátok nem csodálkozom, ha azt mondjátok, hogy de hiszen ezt egy állásportál is tudja!

Igen, tudja, a Linkedin-ben viszont az a jó, hogy mindezek mellett közösségi élményt is ad. Meg tudod nézni, hogy melyik ismerősöd dolgozik az adott cégnél, ahová jelentkezel, és követheted a cég által megosztott tartalmakat is. (Hiszen a nagyobb cégeknek van Linkedin-es profiljuk is.)

És amit egyik állásportál sem tud, az az, hogy ha egy konkrét hirdetésre kattintotok, mindig találtok egy leírást a cégről, aki keres új munkatársat, és ami kedvencem, azt is láthatjátok, már a pozíció megnevezése mellett, hogy hányan jelentkeztek már az állásra.

A jelentkezés pedig nagyon egyszerű. Nem kell bonyolult adatlapokat kitölteni, hanem elég néhány kattintás. Egyszerűen feltölthetitek az önéletrajzotokat is.

Végezetül, miért jó és érdemes használni a Linekdin-t álláskeresésre? Mert elegáns, mert egyszerű, és mert nem mindenki él a rendszer nyújtotta lehetőségekkel. Magyarán kevesen használják, jóval kevesebben, mint az egyszerű állásportálokat, így ha egy pozícióra a Linekdin-en keresztül jelentkezel, az már önmagában elérheti azt a célt, hogy kitűnj a tömegből. Sőt sok olyan állást meghirdetnek itt, amit máshol egyáltalán nem, maximum a vállalat saját oldalán, de valljuk be, azokat ritkábban látogatjuk.

Személy szerint én mindenkinek ajánlom, hogy bátran keressen állást a Linekdin-en is, mert nem érdemes kihagyni, és mert aki keres, az talál. 

Sokáig azt gondoltam, hogy bizony a mindent elsöprő és igazán tartós személyiség- és viselkedésbeli változáshoz bizony olyan mértékű beavatkozásra van szükség, ami sosem egyszerű, és ami, mivel alapjaiban változtatja meg a személyiségünket, bizony fáj. Hiszen a komoly problémákat bizony közelebbről is meg kell vizsgálni, meg kell érteni, és ha meg van a gyökér ok, el lehet kezdeni gondolkodni a megoldáson.

Aztán találkoztam egy módszerrel, ami bebizonyította a számomra, hogy egy nagyon nincs így! :D A találkozás elemi erejű volt, és rámutatott arra, hogy mennyire fontos, és hasznos, ha az életünkben felmerülő problémákat nem elemezgetjük, hanem mindjárt a megoldást keressük rájuk! És csak azt! Szemléletet és paradigmát is váltunk ezzel.

A módszer pedig, ami képes erre, a brief coachning módszere. Nem kínál sem többet sem kevesebbet, csak megoldásfókuszú szemléletmódot. A módszer megalkotói Steve de Shazer és Insoo Kim Berg, és egy Családterápiás Központban született meg, Milwaukee-ban. (tehát igencsak klasszikus klinikai körülmények között)

A módszer azért formabontó mert megoldásközpontú, és nem a problémákra koncentrál. Az a fontos, hogy mik az ügyfél belső erőforrásai, mik azok a dolgok, amik már jól működnek: a brief coaching erre koncentrál.

„A brief coaching lemond a probléma tudatosításáról, helyette megoldástudatot hoz létre. A problémára vonatkozó információkra nem kérdezünk rá. A problématudatot nem mélyítjük el.” (https://www.solutionfocus.hu/wp-content/uploads/2011/02/Mi_a_brief_coaching1.pdf)

Így viszont sokkal gyorsabban és ugyanolyan hatásosan érhetjük el a célunkat, és ami legfontosabb sokkal jobb hangulatban, jobb közérzet segítségével. Nem a probléma által generált negatív spirálba kerülünk, ahol minden egyre sötétebbnek látszik, és ahol nagyon nehéz kreatív és pozitív módon gondolkodni. Ehelyett folyamatosan a megoldásra lehet fókuszálni, a pozitívumokra, és azokra az erőforrásokra, megoldás és működésmódokra, melyek már rendelkezésünkre állnak.

Sokáig nem hittem el, hogy ez működhet. Főként azt nem hittem, hogy ez működhet a pszichológia hagyományosabb, klinikai oldalán is, és nem csak az üzleti és munkahelyi világban. Aztán közelebbről megismerve a módszert, rá kellett jönnöm, hogy igen, működik, sőt!

Szinte bármilyen problémát meg lehet oldani ezzel a módszerrel, és úgy gondolom, nagyon kevés kivétel van, ahol nem működhet. Óriási élmény volt nekem, hogy a brief coaching során nem szükséges megérteni a problémát, az akadályt, amivel az ügyfél megérkezik, és ezáltal, nem is kell kvázi magammal vinnem a gondját az ülés után. Tudom, hogy van sok olyan nagyszerű klinikus szakember, aki képes erre „alapból” is, nekem sajnos sosem ment. Mindig is szerettem volna segíteni az embereknek, de sokszor hazavittem magammal a problémájukat, és nem is éreztem elég hatékonynak egy-egy találkozást, ez pedig nagyon zavart.

A bief coaching ülések viszont jó hangulatúak, hasznosak és nagyon feltöltő hatásúak. A céljuk a megoldás megtalálása, az első lépések megtétele, pozitív gondolkodás segítségével.

Ha pedig a megoldásra fókuszálunk, és igyekszünk pozitív energiákat mozgósítani, akkor életbe lép az önbeteljesítő jóslat.  (https://hr-es-pszichologia.webnode.hu/news/a-pozitiv-elmenyek-hatalma/)

A lényeg minden esetben az, hogy találjuk meg erőforrásainkat, építkezzünk erősségeinkre, és azt fejlesszük tovább, amiben jók vagyunk. Nem érdemes a hiányosságainkkal tölteni az időt. Hasznosabb, ha elfogadjuk őket, és közben igyekszünk a lehető legjobbat kihozni magunkból! 

Mai bejegyzésemben a visszajelzésről szeretnék pár gondolatot megosztani veletek. Ez az a téma, ami nagyon fontos, és sajnos az a tapasztalatom, hogy az elutasításban részesülő jelöltekkel szemben a nem kívánatos és a nemszeretem kategóriákba tartozik.

Pedig pont ebben az esetben kellene a leginkább figyelni rá. Hiszen a kiválasztásban dolgozó „szakembereknek” profi módon kellene visszajelezni, akkor is, ha negatív hírt kell közölni az álláskeresővel.

Egy szervezet sikere vagy kudarca bizony attól függ, hogy milyen embereket alkalmaz. Szaktudásuktól és személyiségüktől. Hogy miért fontos ez egy elutasított jelölt esetében? Azért fontos, mert ha jelenleg nem is, de később még szükség lehet arra a munkaerőre, akit most elutasítottak. Arról nem is beszélve, hogy manapság egy cég hírneve nagyon fontos, hogy jó legyen, hiszen sok munkakör esetében küzdenek a betöltés nehézségeivel. Ha egy cég rosszul kezeli az elutasítást, és alaptalan, netán bántó visszajelzést ad egy-egy potenciális, de jelenleg elutasított munkatársnak, akkor előfordulhat, hogy a csalódott emberek a cég rossz hírét keltik.

És ki menne dolgozni egy olyan helyre, ahol nem bánnak tisztességesen az emberekkel?

Ha elvárás a jelöltekkel szemben az empatikus készség, az, hogy kellő szociális érzékkel tudják kezelni az egyes munkahelyi szituációkat, akkor talán nem lenne olyan nagy kérés egy-egy munkáltatótól sem, hogy tanuljon meg tisztességesen, nem bántó módon visszajelezni, ha elutasításra kerül a sor.

Hogyan kell ezt csinálni? Asszertív módon, én üzenetekkel. Hogy miért? Mert egy elutasítás mindig minden esetben megrendíti az álláskereső bizalmát. Ez az időszak senkinek sem könnyű, és hiszem, hogy lehet úgy megfogalmazni a kritikát, hogy az építő jellegű legyen, és nem lélekromboló.

És hogy mit jelent az asszertív kommunikáció?

„Az asszertivitás egy önérvényesítő magatartásforma. Olyan kommunikáció, amelyből a kommunikációs felek nyertesen kerülnek ki. Mindketten. Asszertív kommunikáció során úgy érvényesítem az akaratomat, hogy azzal nem bántok meg senkit, és hozzásegítem a partneremet ahhoz, hogy az ő érdekei se sérüljenek. Egy olyan szemlélet tehát, amelyben nincsenek vesztesek, mindenki győztesen kerül ki a helyzetből. Az asszertivitás remek konfliktuskezelési eszköz is, de ha megtanultuk alkalmazni, a mindennapi életünk részévé válhat, konfliktusok nélkül is.” forrás: https://menekuljelore.hu/blog/60-legy-asszertiv

Asszertív, emberi módon bármit vissza lehet jelezni, és igen, el lehet mondani az igazságot. Nem kell mondvacsinált indokokat kitalálni, miszerint nem vagyok elég motivált, vagy kellően lehengerlő…

Könnyű rátolni a felelősséget a másikra, és mint Pilátus mosni kezeinket. Én azonban úgy gondolom sokkal tisztességesebb elismerni, hogy pl. per pillanat nem ilyen kompetenciákkal rendelkező embereket keresünk, és a felvételi eljárás célja inkább az volt, hogy tehetségeket gyűjtsünk. Jó képességei vannak, de inkább olyan embert keresünk, aki hosszabb távon gondolkodik ebben a munkakörben. Vagy: sajnáljuk, de a tény, hogy nincs jogosítványa és vezetési gyakorlata nekünk gondot jelent… stb…

A sort még hosszan lehetne folytatni, és igen, ezek között az asszertív és udvarias megoldások között is lesznek, lehetnek klisék, és sztereotip mondatok, de mégis az eredmény az, hogy az elutasított jelölt mégsem lelkileg összetörve, és megalázva veszi tudomásul a szervezet döntését. Így nem egy időzített bombát kapunk eredményül, hanem egy olyan embert, aki hatékony módon tud tanulni a kudarcából. 

Mielőtt mindenki megijedne, nem ez nem egy filmkritika lesz, nem szándékozom velős, vagy kevésbé velős véleményt írni erről a filmről. (ami amúgy közepes volt, a vége meg elég zavaros)

Általában nem szoktam nagyon a filmekről elmélkedni, sem túl sok figyelmet fordítani nekik, mert azért nézem őket, hogy szórakoztassanak. Ez a film, az Egek ura egy pillanatra mégis elgondolkoztatott. Mégpedig egyetlen mozzanat miatt. A főszereplő foglalkozása volt igencsak érdekes.

A film a kirúgásról szól, arról, hogy milyen, ha valakinek az a munkája, hogy vállalatoknak segít a leépítésben, azaz, ha azzal foglalkozik minden áldott nap, hogy kirúg valakit.

Eleinte személyesen teszik ezt, majd internetes video kapcsolat segítségével. Elég kiábrándító nem? Míg néztem a filmet egy dolog járt a fejemben, az, hogy ez az, amit én biztos nem tudnék csinálni. Nem szeretném az életemet azzal tölteni, hogy elmagyarázom az embereknek, akiket nem is ismerek, miért is járnak jobban, ha elbocsátják őket.

Nem, én a másik oldalt képviselem. Jobb szeretnék az embereknek tanácsot adni, hogy hogyan hozzák ki magukból a legtöbbet, hogyan legyenek még sikeresebbek. Szeretem, szeretném a jövőben is felmérni, hogy ki mire képes, ki mire alkalmas, és milyen munka lenne neki legalább egy kicsit ideális. Tudjátok, megtalálni a megfelelő embert a megfelelő helyre.

 Szeretném, ha az én munkám az új értékek teremtéséről szólna, és nem arról, hogy hogyan lehet kihajítani ezeket az értékeket az ablakon.

Kaptam már ezért álláskeresésem közben hideget, meleget. Van, aki szerint a mai munkaerőpiacon nem az a lényeg, és most idézem, hogy egyéniségeket találjunk, és a legjobb ember kerüljön az adott helyre.

Az ő szavaival: „a kiválasztásban itt sokszor SAJNOS "nem fontos a pályázó személyisége". Azért tettem idézőjelbe, mert természetesen ez így ebben a formában nem teljesen igaz, azonban, az a fajta toborzás-kiválasztás, ami itt folyik, sajnos inkább egy "daráló gépre" és "futószalagra" emlékeztet..” „A multik rohanó, pörgős, sok esetben követelőző munkastílusa megköveteli tőlünk is az alkalmazkodást és úgy látjuk, hogy számukra sokkal inkább számít a szakmai tudás és a mennyiségi pályáztatás, mintsem a "személyiségek" kiválasztása.”

Más kérdés, hogy a szakmai tudás és a mennyiségi pályáztatás szerintem egymást kizáró fogalmak.

Éppen ezért tartsatok nagyon naivnak, de szerintem igenis fontos a pályázó személyisége. Hogy miért? Mert a személyiségünk az, ami meghatároz minket. Ha megengeditek, megint idéznék, de most egy könyvből: „Egy szervezet sikere vagy kudarca emberi erőforrásaitól függ, vagyis az alkalmazottak magukkal hozott tudásától, készségeitől és hozzáállásától, attól, hogy mennyire értik a céget, és hogy a cég mennyire érti meg őket, illetve hogy milyen jól tudnak a munkatársak együttműködni.” (Paul Babiak –Robert D. Hare: Kígyók öltönyben 119. old.)

Szóval akkor mit is határoz meg a személyiség? Szinte mindent. Meghatározza, hogy hogyan tudok egy másik emberrel együtt dolgozni, hogy időben beérek-e a munkahelyemre, és elvégzem a rám bízott feladatokat, képes vagyok-e felelősséget vállalni. Meghatározza, hogy mindent csak megígérek, vagy tényleg meg is teszem.

Tudom, hogy mai világunk nem mindig egy szerethető hely, és sok nehézség van, mivel meg kell tudunk birkózni, de egyben azért biztos vagyok: Ha nem mindent csinálunk úgy, mint a többiek, ha megpróbálunk a munkánkba egy kis emberséget vinni, hogy ne legyen futószalag, és húsdaráló, ki tudja, talán sikerrel járunk. Kitűnünk a tömegből, és megjegyeznek minket. Naivitás vagy sem, de muszáj hinnem a szép új világban. :D Világbéke mindenkinek! 

Manapság sok cikk foglalkozik az időgazdálkodás témájával, azzal, hogy a meglévő időnket hogyan is kellene úgy beosztani, hogy azt a lehető leghasznosabban töltsük el. Fontos, mert az idő pénz, ha jól gazdálkodunk vele, akkor valóban aranyat ér.

Tudom, hogy vannak különböző tréningek, melyek segítenek megtanítani az embereket, vezetőket a helyes időgazdálkodásra. Ezeket az ajánlatokat és cikkeket olvasva felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mindenki képes rá?

Úgy gondolom a válasz nem. Hogy miért nem? Gondoljatok csak bele, hogy bizony vannak emberek, akik bármit tesznek, sosem képesek pontosan érkezni egy találkozóra, vagy bemenni a munkahelyükre. Valami mindig közbejön, vagy elromlik, nem úgy alakul. Ilyenkor biztos úgy érzik, hogy minden és mindenki összeesküdött ellenük.

Nem a dicsekvés beszél belőlem, de nekem ezzel sosem volt gondom. Lehet, hogy nehéz elképzelni, de nekem elkésni művészet. Ha viszont elfelejtek valamit, akkor azt nagyon elfelejtem. Ilyenkor több órával a megbeszélt időpont után jut eszembe, hogy nekem bizony dolgom lett volna. Vagy akár egy nappal később.

De térjünk vissza azokra, akik naponta küzdenek az idővel. Szerintem elgondolkodtató, hogy mi lehet ennek az oka. Most egy kicsit lazább, kevésbé tudományos okfejtés következik, ezért a gyengébb idegzetű vagy kevesebb humorérzékkel rendelkező olvasókat megkérném, hogy ne olvassanak tovább.

Nem vagyok igazán ezoterikus alkat, de egy ismerősöm egészen jól ért a horoszkóphoz. Nem ahhoz amit női magazinokban olvashatunk, hanem a valódi, számítógép által kiszámolt, és felrajzolt változathoz. Tudjátok ahhoz, amihez kell a pontos születési időtök is. (órára pontosan) De nem mennék bele a részletekbe, mert nem értek hozzá igazán, és mert hiszek is benne meg nem is. Az érdekes rész viszont most jön.

Az ő segítségével volt alkalmam betekinteni a saját horoszkópomba. Azt mondta a napommal, ami mellesleg a kos jegyében volt születésemkor, jó szöget zárt be a Szaturnusz bolyó. És most jön a lényeg: Ez azt jelenti, hogy jól bánok az idővel, jó a felelősségérzetem.

Egy horoszkóppal, és asztrológiával foglalkozó oldalon ezt találtam a Szaturnuszról: „A Szaturnusz irányítja a formát, a fegyelmet, fegyelmezettséget, a rendet, uralkodik a tudományágak felett, mutatja a felelősséget, szervezettséget, ambíciót, a karrier megvalósításának alkalmasságát, korlátozásokat, szomorúságokat és késéseket. A Szaturnusz kormányozza a tudományos törvényességet, a teóriát, idősebb személyeket, türelmet, az időpontok meghatározását, tradíciókat, konvencionalizmust, igazhitűséget, és az idő hatásos kihasználását.” forrás - https://www.nemethagi.com/asztrologia/bolygok/szaturnusz.html

Bár sok benne az általánosság, és persze lehet kötözködni, (mondom, én is félig meddig szkeptikus vagyok) de érdemes kiragadni a leírásból pár dolgot: a Szaturnusz irányítja a rendet, a szervezettséget, az időpontok meghatározását, az idő hatásos kihasználását, a késéseket, a fegyelmezettséget.

Ezekkel nekem sosem volt problémám. Mindig meg tudtam határozni, hogy mihez mennyi időre van szükségem, pontosan érkezem a találkozókra, sőt gyakran előbb is ott vagyok, képes vagyok felelősséget vállalni, és amit ígérek, azt betartom. Az emberek többsége sajnos nem így működik.

Ezért gondolom azt, hogy bármennyire sokat tanul valaki, és fejlődik, igazán nem mindenki tud bánni az idővel. Nekem az a véleményem, hogy bármennyire is szeretnénk az hinni, meg lehet tanulni a tökéletes időgazdálkodást, és hogy az idővel mindenki tud bánni, ez koránt sincs így. Az idővel bánni művészet, és sokkal inkább tehetség és kompetencia kérdése, mint tanulásé.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy álláskereső. Ja, bocsi, ez nem a népmesei blog, sem a mesedélután… Akkor mondom másképpen. J Bár mindannyian szeretnénk, hogy az álláskeresésre is igaz legyen az, amiket a népmesékből tudunk, hogy a türelem rózsát terem, jó tett helyébe jót várj, hogy mindig van három kívánságunk, és hogy mese végén miénk lesz a királylány és a fele királyság.

Sajnos, ez koránt sincs így, de azért lehetne másképp. Ezen felbuzdulva, számos inspiráló cikk, a saját és mások tapasztalatai alapján megfogalmaztam öt pontban az álláskeresők elvárásait. Lehet, hogy csak én látom így, de úgy gondolom, sokan egyetértenek majd velem.

1.Tisztességes bánásmódot szeretnék!

Ez alatt azt értem, hogy ha interjúra hívnak, akkor ne várakoztassanak tíz, tizenöt percet, mert bár állást keresek, azért még az én időm sincs ingyen. A visszajelzést pedig akkor is megérdemlem, ha nem engem választottak. Ahogy azt is, hogy érezzem én is dönthetek úgy, hogy nem fogadom el az ajánlatot.

2.Az interjú ne legyen vizsga, vagy ami még rosszabb: kihallgatás!

Mivel az interjú során nem sok idő jut egy jelöltre, és akármennyit interjúztam is, ez a helyzet még mindig stresszel jár, ezért szeretném a lehető legjobbat kihozni magamból. Ebben pedig nem segít, ha úgy érzem, hogy kihallgatnak, és minden „bűnömre” fény derül, vagy ha olyan kérdésre várják a választ, ami számomra értelmezhetetlen, nem releváns az állás szempontjából, esetleg etikailag megkérdőjelezhető.

3.A szaktudásom számítson, ne az, hogy mennyire vagyok jó stand up comedys

Szeretném, hogy ha álláskereséskor az számítana, amit tudok, és ami ténylegesen fontos az adott munkakör szempontjából, és nem az, hogy mennyire tudom lenyűgözni a kiválasztásért felelős munkatársat. Nem stand up comedyt szeretnék előadni. Bár érdekes tény, hogy el tudom énekelni a Jégvarázs című mesefilm betétdalát (Let it go) négy nyelven is, (angol, magyar, olasz, német) (a minőségről nem beszélek :D) mégsem releváns a HR területén. A jelmondat legyen tehát ez: A szaktudás és a kompetencia számít, nem az előadó tehetség!

4.Valódi álláshirdetéseket szeretnék!

Igyekszem nem paranoiás lenni, és nem is szeretnék mindenhol összeesküvés elméleteket látni, de néha mégis úgy érzem, hogy nem valódi állásra jelentkezem. Van, hogy úgy érzem, csak egy szám vagyok a statisztikában, és bármit csinálok, nem nyerhetem el az állást, mert nincs is ilyen pozíció. Ennek egyik biztos jele, hogy ugyanaz a hirdetés hosszú hónapokig, esetleg évekig szerepel egy-egy állásportálon.

5.Ne tegyenek fel értelmetlen, esetenként hülye kérdéseket!

Végül, de nem utolsó sorban a kedvencem. A bugyuta kérdések. Hogyan látja magát öt év múlva? Miért akarja, hogy felvegyük? Mi a legnagyobb gyengesége/erőssége? A sort hosszan lehetne folytatni. Azt kell rájuk mondanom, hogy hülye kérdésekre, hülye válaszokat lehet adni. Ha valaki felteszi ezeket a kérdéseket, bizony a legtipikusabb válaszokat fogja kapni. Hogy miért? Bármelyik állásportálon kiváló válaszokat olvashatunk ezekre a kérdésekre, ezért ha elhangzanak, a fantázia és az egyéniség távozik. Ilyen kérdésekkel nem lehet tehetségeket találni.

Ha a fenti öt pont maradéktalanul teljesül, akkor én maradéktalanul elégedett leszek. Nem csodát várok, csak normális, profihoz méltó viselkedést. Remélem, egyszer eljön az a nap, aminek a reggelén úgy kelhetek fel, hogy mától minden másképpen lesz. 

Nyár van, nincs sok esemény, nincs sok változás munkafronton sem. Észrevettétek már, hogy nyáron valahogy minden lelassul egy kicsit, és olyan, mint télen, amikor esik vagy 20 cm hó, és megáll az élet.

Ilyenkor nehéz újdonságokat találni, álláskeresés címszó alatt pláne. Általában az a tapasztalat, hogy augusztus 20 –ig semmi fontos nem történik. Éppen ezért felmerül a kérdés, hogy mit érdemes ilyenkor csinálni, ha az ember éppen álláskereső.

Meleg van, mindenki egy kicsit szédült, mi sem tudjuk pontosan mit és mikor teszünk, és az amúgy sem túl mozgalmas álláskeresési időszakban ilyenkor még jobban lelassul az idő.

Éppen ezért érdemes egy kicsit „szabadságolni” magunkat, hiszen az álláskeresés is egy egész napos elfoglaltság. Ha nincs is pénzünk elmenni külföldre, akkor is érdemes az országon belül, a környékünkön lévő számtalan kikapcsolódási lehetőségeket számba venni.

Ingyenes szabadtéri koncertek, lazulás a haverokkal, ingyenes táncházak, akinek közel van, strandolás a Balatonon, vagy a közeli tóban, folyóban.

És, hogy miért érdemes szabadságra mennünk? Mert az álláskeresés is stresszel jár, nem is kevéssel. (Talán már írtam is róla. :D)

A lényeg, hogy nem mindegy hogyan küzdünk meg ezzel a stresszel, és hogy mit kezdünk az energiáinkkal. Érdemes hasznosítani a sok időt, és amennyire lehet értelmesen átvészelni ezt a nagyon nem könnyű időszakot.

Az, hogyha dühösen írogatunk egy-két fórumon, hát, nem a legjobb megoldás. Főleg, ha ezt rendszeresen tesszük. :D

Hiszen nem mindegy, hogy mit dob ki rólunk a Google. Bizony, a Google. Sok HR-es előszerettel néz utána a jelölteknek ily módon az interneten, és nagyon nem mindegy, hogy mit talál.

Fontos a jó benyomás a közösségi oldalakon, és mindenhol. Ha dühösek vagyunk, és erre minden jogunk megvan, akkor sem érdemes ennek nyilvánosan hangot adni.

Akit behatóbban érdekel még a téma, az itt olvashat róla: https://hr-es-pszichologia.webnode.hu/news/ein-guter-eindruck-avagy-egy-jobb-benyomas-mar-a-nemetek-is-d-/

Szóval, ha unatkozunk, frusztráltak vagyunk, vagy egyszerűen csak elegünk van a világból, akkor azt javaslom, csináljunk valami konstruktívat! Vagy csak üljünk bele egy kád vízbe, és hűsöljünk benne! :D Ki tudja, hátha valami korszakalkotó ötletünk támad! 

Sokszor futok bele kissé értetlen és zavart tekintetekbe, amikor közlöm, hogy igen, munka és szervezet szakpszichológus vagyok. Ez nem egy hétköznapi hivatás, mint péknek, vagy szobafestőnek, óvónőnek, gépészmérnöknek, esetleg szakácsnak lenni, mégsem gondolom, hogy olyan különleges lenne.

Sokan úgy gondolják, hogy az a pszichológus, aki az emberek gondjaival és problémáival foglalkozik, és vég nélkül hallgatja őket, majd okos tanácsot ad. Az ő kedvükért, és azok kedvéért készült ez a bejegyzés, akik szeretnének egy kicsit többet tudni a témáról. A célja pedig az, segítsen tiszta vizet is önteni a pohárba.

Először is, ha valaki pszichológus akar lenni, el kell végeznie egy alapképzést, mely számos egyetemen tanulható. (pl. Budapesten (több helyen is), Szegeden, Pécsett, Debrecenben)

Jelenleg 3+2 év alatt lehet valaki okleveles pszichológus. Az első három év az alapozó képzés, elvégzése után viselkedésdinamikai elemző címet lehet megkapni. Ezután lehet szakosodni több féle irányba.

A Pázmány Péter Tudományegyetemen a következő specializációk közül választhatunk:

-          az interperszonális és interkulturális specializáció

-          fejlődés- és klinikai gyermekpszichológia

-          klinikai és egészségpszichológia

-          társadalom és szervezetpszichológia

A Károli Gáspár Református Egyetemen klinikai és egészségpszichológiai szakirányon tanulhatunk.

Az ELTÉ-n öt szakirány közül választhatunk:

-           fejlődés- és klinikai gyermekpszichológia,

-          klinikai- és egészségpszichológia

-          kognitív pszichológia

-          tanácsadás- és iskolapszichológia

-          társadalom- és szervezetpszichológia.

A Debreceni Egyetem munka és szervezetpszichológia valamint tanácsadás és iskolapszichológia szakirányt kínál a tanulni vágyóknak.

Szegeden a következő szakirányok elérhetőek: kognitív és neuropszichológia, klinikai és egészségpszichológia, valamint tanácsadás és iskolapszichológia.

Végül, de nem utolsó sorban, a Pécsi Tudományegyetem a következő lehetőségeket nyújtja mesterszakon:

-          fejlődés- és klinikai gyermekpszichológia

-          klinikai és egészségpszichológia

-          kognitív pszichológia

-          társadalom- és szervezetpszichológia

Ezek tehát az alapképzés részei, ha bármelyik egyetemen valaki elvégzi a 3+2 évet, akkor okleveles pszichológus lesz, ilyen és ilyen szakirányon.

Ezután lehet posztgraduális képzés keretében szakpszichológussá válni. (ahogy az orvos is az alapképzés után is csak általános orvos lesz, és egy szakvizsga válik szakorvossá, pl. gyerekorvos, sebész, gégész, nőgyógyász, pszichiáter)

Szakpszichológusnak tanulni manapság amennyire én tudom, négy egyetemen van lehetőség: 

Az ELTÉ-n tanácsadó szakpszichológusnak, egészségfejlesztő szakpszichológusnak, valamint pedagógiai szakpszichológusnak lehet tanulni.

A BME-n (igen a BME-n), munka és szervezet szakpszichológusi képzés van.

A Pécsi Tudományegyetem és a SOTE klinikai- és mentálhigiéniai felnőtt gyermek és ifjúság pszichológus szakképzést nyújt.

Látható, hogy nagy a választék, sok lehetőség van. A lényeg, hogy bármelyik szakképzést végezzük is el, szakpszichológusok lehetünk.

Én az vagyok, mégpedig ahogy már írtam, munka és szervezet szakpszichológus. Felmerül a kérdés, hogy jó, de mit lehet kezdeni egy ilyen szakképesítéssel?

Elég sok mindent. Én speciel szeretnék elhelyezkedni egy multinacionális cégnél HR, tréning, vagy szervezetfejlesztés vonalon. Sok lehetőség van. Miért is lehetséges ez? Mert a szakképzés keretében tanultam pl. a toborzás kiválasztás folyamatáról, arról, mi és az az AC és a DC hogy hogyan kell őket összeállítani, mi az a szervezetdiagnosztika és milyen módszerei vannak és még sok egyéb mást. A képzés során tanulható tárgyakról itt olvashattok bővebben: https://www.erg.bme.hu/szakkepzes/tantargyak

Aki ilyen szakirányra megy, és ezeket a tárgyakat tanulja, az akkor pszichológus marad? Ezt sokszor kérdezik tőlem. A válaszom egy határozott igen. Hiszen ahogy az embereknek, úgy egy szervezetnek is lehetnek gondjai, problémái, és bármilyen meglepő egy cégnél, egy szervezetben is emberek dolgoznak. A tapasztalatom pedig az, hogy a pszichológiát nem lehet megkerülni. Egy cégben, egy tréning alatt, szervezetfejlesztés során, de még a sima mindennapokban is szükség van pszichológiára. Konfliktus és stressz kezelés, asszertív kommunikáció, ezek mind kellenek, és igen ha coachingról beszélünk, akkor sem árthat, ha alkalmazunk egy-két pszichológiai módszert.

Igaz, ez a szakirány üzletiesebb, és sok mindent még meg kell tanulni munka közben, mint például néhány az adott cég működésével kapcsolatos gazdasági és jogi ismeretet, de attól még az alapja a pszichológia. Gyakorlása közben pedig nem szűnök meg pszichológusnak lenni, sőt. Ez az alaptudásom nagyban hozzásegít ahhoz, hogy jobban megértsem egy cég működését, és ha kell, intuitív módon találjam meg a megoldást egy problémára. 

Sokszor írtam már, hogy rengeteg tanácsadó oldal és blog létezik a neten, ahol különféle tippeket olvashatunk arról, hogy mit és hogyan is kellene viselkednünk egy-egy állásinterjú során. A minap ráakadtam egy újabb ilyen írásra, és megint úgy érzetem, hogy nem minden állításnak van alapja azok közül, amiket a cikkben olvastam.

(az eredeti cikk itt található: https://www.cvonline.hu/blog/2015/interju/rejtett-hibak-az-interju-alatt/5982?utm_source=B2C&utm_medium=email&utm_campaign=nl_20150608)

És hogy miért voltam elégedetlen? Mindjárt kiderül!

A cikk egy a lifehack.org által készített felmérésre hivatkozik, ahol több mint 2000 HR tanácsadót kérdeztek meg, hogy, mik azok a legjellemzőbb hibák amiket az álláskeresők elkövetnek interjú közben.

A hibák a következők:

1.      Elmarad a szemkontaktus

2.      A jelentkező nem rendelkezik elég tudással a cégről

3.      Nem mosolyog

4.      Rossz testtartással ül le

5.      Gyenge erőtlen kézfogással rendelkezik

6.      Keresztbe tett kézzel ül, ezzel teljes bezárkózást, elutasítást mutatva

Ezek a hibák, ha jól megnézzük őket a második pont kivételével nonverbális jelek.

Ezzel nem is lenne gond, hiszen régóta tudjuk, hogy az emberi közlemények, a kommunikáció és a kapcsolatfelvétel során, nagy százalékban (55%) nem verbálisak. A fennmaradó rész 38 % -ában, a hangszínünk, a hanghordozásuk adja az információt és mindössze 7 %-ban számít az, amit mondunk.

A problémám megértéséhez még tudnotok kell, hogy az emberek 60-80 százaléka alig 4 perc alatt alakítja ki az elsőleges benyomását, véleményét az új ismerősökről. Ezzel baráti társaságban, ahol nincs különösebb tétje a dolognak, nincs is gond.

A gond ott kezdődik, ha hagyjuk, hogy az első benyomásaink (és semmi más) nagymértékben hatással legyenek a kiválasztás folyamatára. Ami miatt ezt hangsúlyozom az a bejegyzés alapjául szolgáló cikkben olvasható következő mondat: „A kutatás során a szakemberek 33%-a nyilatkozta, hogy 90 másodpercen belül el tudja dönteni, hogy a jelentkezőt alkalmazni fogják-e vagy sem.” (2000 HR-esből 660)

Ez azért ijesztő, nem? 90 másodperc. Nem túl sok.

A gond ezzel az, hogy ennyi idő alatt mindössze azt lehet megállapítani, hogy az illető, akivel beszélgetnem kell szimpatikus-e vagy sem, szép-e a ruhája, tiszta-e a cipője, milyen az alakja, és a haja színe, ápolt-e a kinézete, van-e műkörme, milyen az illata stb…

Ezek mind jól jöhetnek, ha párt keresünk, de azt eldönteni, hogy alkalmazzam-e vagy sem, véleményem szerint 90 másodperc alatt nem lehet eldönteni. (Négy perc alatt sem.)

Ennyi idő alatt egyáltalán nem derül ki, hogy megbízható munkaerő lesz-e a jelölt, hogy hogyan fog teljesíteni, képes lesz-e elvégezni a munkáját határidőre.

Ahogy korábban már írtam, (itt: https://hr-es-pszichologia.webnode.hu/news/hosszu-tavon-elorejelzni-a-munkahelyi-teljesitmeynt-lehetetlen-/) pontosan előre jelezni egy ember viselkedését, és munkahelyi beválását lehetetlen. Vannak módszerek, melyekkel sikeresebb lehet a kiválasztás, de ezek alkalmazása egyik esetben sem 90 másodpercig tart…

Van, aki mégis megpróbálja… Emlékeztek, 2000 HR-esből 660. Valószínűleg ők nem olvasták Daniel Kahneman gondolatait:

„…Kifogásolható, amikor a szakemberek azt hiszik, hogy sikerrel járhatnak egy lehetetlen feladatban. Azt állítani, hogy helyes intuíciónk van egy kiszámíthatatlan helyzetben, legjobb esetben is önbecsapás, vagy rosszabb. Érvényes jelek hiányában intuitív találatok a szerencsének, vagy hazugságnak tulajdoníthatóak. Ha most meglepőnek találjuk ezt a következtetést, akkor még mindig ott motoszkál bennünk az intuíció varázslatába vetett hit. Ne feledjük el a szabályt: ha a környezetben nincsenek állandó szabályszerűségek, nem szabad bízni az intuícióban!” (278. old. Kahneman – Gyors és lassú gondolkodás)

Álláskeresőnek lenni nehéz, álláskeresőnek lenni fárasztó, álláskeresőnek lenni unalmas, álláskeresőnek lenni kihívás…

Sokáig sorolhatnám még a jelzőket, úgy hiszem. A lényeg, hogy álláskeresőnek lenni egy egészen különleges állapot, és nem könnyű senki számára sem. Sem magának az álláskeresőnek, sem a környezetének.

Hogy honnan tudom? Mert bizony én is, még mindig álláskereső vagyok. A számos nehézség ellenére érdekes időszak ez nekem. Sokat tanultam magamról is, és másokról is. Megtudtam, hogy milyenek a megküzdési, vagy ismertebb nevén a coping mechanizmusaim, és megtudtam, hogy a környezetem hogyan reagál különleges állapotomra.

Meg kell vallanom, a reakciók nagyon eltérőek. Van, aki csak szimplán sajnál, van, aki nem foglalkozik a dologgal, és van, aki megpróbál okos tanácsokat adni. Több-kevesebb sikerrel. Ilyekor jó esetben előkerül az ironikus oldalam.

Íme néhány kérdés, tanács, amik sorstársaimnak talán ismerősek lehetnek:

Budapesten nem próbálkoztál? Nem, egy kétmilliós nagyvárost tele lehetőségekkel simán kifelejtettem a listámról…

Miért nem próbálsz gyakornokként ingyen dolgozni? Próbálnék én, de ahhoz hogy számítson is valamit, és ne legyen illegális, nappali tagozatos hallgatói jogviszony kell… Mert, hogy a multiknál szigorúak a szabályok… (és aki HR területen szeretne elhelyezkedni, mint én, annak egy multi ideális helyszín lenne…) Ja, és néhány esetben egy budapesti lakcím is kel(ene)…

Más, nem a szakmádnak megfelelő területen nem akarsz próbálkozni? Próbálkoznék én, de vagy túlképzett vagyok, vagy egyáltalán nem értek a dologhoz. Bármennyire is szeretnék, nem lehetek mérnök, mert teljesen alkalmatlan vagyok a feladatra… Meg egyébként is, nem azért tanultam, hogy recepciós legyek, azt maximum külföldön vagyok hajlandó. Ügyfélszolgálatos meg azért nem lehetek, mert nem tudok elég jól németül. Értsd: nem beszélek anyanyelvi szinten.

Menj el egy állásbörzére! Nem rossz ötlet valóban, de nem hiszem, hogy sokra megyek vele. Próbáltam már, nem jött be. Persze ha budapesti lennék, egyszerűbb lenne, de vidékről felutazni nem két fillér.

Legyen ütős az önéletrajzod! Ütősnek elég ütős, de multinacionális tapasztalat nélkül mit sem ér. És ez visszavisz a második ponthoz. Hiszen elutasításom egyik oka a multis tapasztalat hiánya, és mivel állami területen van, ezért igazán pályakezdőnek sem számítok…

Mindezeket olvasva persze úgy tűnhet, hogy keresem a kifogásokat. Meglehet. Számomra ezek mégis nehézségek is egyben. Nehézségek, amikkel minden nap, míg keresem, kutatom azt a bizonyos állást, meg kell küzdenem.

Mégis muszáj hinnem, hogy egy nap, (talán azon a napon, amikor kitör a világbéke, de azért remélem előbb) lesz egy olyan vállalat, amelyik elhiszi nekem, hogy képes vagyok multinacionális környezetben is teljesíteni. Addig marad a remény, nekem is, és minden sorstársamnak.