A következő oldalon érdekes játékra bukkantam. https://www.menekuljelore.hu/blog/133-jatsszunk-komolyan Blogbejegyzést, ha úgy tetszik tanácsot kellett írni, és cserébe állásinterjúra fekészítő konzultációt lehet nyerni. 

Gondolkodtam, majd ez az írás született: 

Az álláskeresés és a stressz

Avagy mit tanácsol egy álláskereső pszichológus azoknak, akik ugyanebben a csónakban eveznek

Holl Zsófia vagyok pszichológus, és álláskereső. Humán erőforrás, és munkapszichológia területén szeretnék elhelyezkedni. Na, de ennyit magamról. :D

 A témám a stressz és az álláskeresés. A témát nagyon is aktuálisnak érzem, mert úgy gondolom, a kettő együtt jár, manapság talán még inkább, mint régebben. Éppen ezért szeretnék pár bátorító szót írni azoknak, akik hasonló helyzetben vannak.

Mivel nincs tuti receptje annak, hogy hogyan találjunk állást, sajnos az álláskeresés folyamata sokszor igen sokáig elhúzódhat. (Kivéve, ha valaki mondjuk mérnök, és nyelveket is jól beszél.) A különbség álláskereső és álláskereső között pusztán annyi (és ezt most sarkítva írom), hogy ki hogyan kezeli az azzal járó stresszt, ha nem veszik fel az áhított munkahelyre. Jó önéletrajzot írt, behívták, az interjú jól sikerült, (legalábbis így érezte) de a végén mégis elutasították. Sokszor még az sem derül ki, hogy miért. Ez pedig nem kis stresszt okoz.

Innentől jön az, amit a stresszel való megküzdésnek, vagy stressz-menedzsmentnek hívnak. A megküzdésnek (v. copingnak) egyénenként különböző formája, és megjelenési módja van. Alapvetően azonban kétféle copingról beszélhetünk: Érzelmi fókuszú,(amikor sírunk, dühöngünk, tagadunk) és probléma fókuszú copingról (miért történt, hogyan változtathatnék rajta). Hosszútávon, az álláskeresési időszak túléléséhez, a problémafókuszú coping az ajánlott. (Legalábbis a szakemberek szerint. :D )

De ki az, aki első reakciójában nem akad ki? Emberek vagyunk, jogunk van hozzá. A lényeges az, hogy ha elmúlt a sokkhatás (túléltük, hogy mégsem minket választottak), mihez kezdünk. Miután megnyugodtunk érdemes megnézni, hogy mi történt. Információt kell gyűjteni arról, hogy mi lehetett az oka a kudarcunknak, és érdemes más szemszögből megvizsgálni az eseményeket. Ha ez sikerül, akkor megtalálhatjuk a megoldást.

Fontos a tudatosságunk növelése (önmegfigyelés segítségével) és az, hogy higgyünk magunkban. A pozitív gondolkodás nagyon lényeges. Próbáljunk meg tanulni az elkövetett hibákból, és a megélt stresszből.

Fókuszáljunk az erősségeinkre, és keressük a lehetőségeket az önfejlesztésre, és a tanulásra. Tekintsünk másként a problémákra, az álláskereséssel járó stresszre. Ez alapvetően nem változtatja meg a külső realitást, de segít abban, hogy más megvilágításban lássuk a dolgokat, és így kevésbé stresszként éljük meg.

Ha úgy fogjuk fel ezt az időszakot, hogy olyan dolgokra van lehetőségünk, amikre eddig nem (nyelvet tanulni, kreatívnak lenni, utazni, vagy kertészkedni), akkor a sok negatív energiát pozitívra cseréltük. Ennek eredménye pedig az, hogy a stressz nem fog gondot okozni, mert tudunk bánni vele. Ha pedig valamivel tudunk bánni, akkor az fokozza a kontroll-érzetünket, és ez biztonságot ad. Egy olyan helyzet pedig, amit tudunk kezelni, amit „kontroll alatt” tartunk, az kevésbé veszélyes, sőt, az nem stressz, hanem kihívás.

Ma kezembe kerül egy érdekes cikk a Süddeutsche Zeitung egy régebbi számából. (Német újratanulásom közepette.) Ebben (is) arról írnak, hogy milyen fontos manapság a netet használni, kihasználni álláskeresésre. Persze a veszélyekre is felhívják a figyelmet. Az eredeti cikket megtálhatjátok itt: Ein guter Eindruck - Süddeutsche Zeitung.pdf (865 kB)

Magyarországon sem ritka, hogy a potenciális munkaadók utánanéznek a kedves jelöltnek.

A jelöltnek pedig mindent meg kell tennie, hogy jó benyomást alakítson ki. Érdmes fenn lenni a főbb közösségi oldalakon, főleg a szakmai oldalakon. Ilyen pl. a LinkedIn, vagy Xing is. Utóbbit kevésbé ismerem, de a LinkedIn egy ideje már jó ismerősöm. Hasznos oldalnak tartom, sok szakmai kapcsolatot lehet kiépíteni. Kevésbé szórakoztató hely, mint a Facebook, de szakmai fejlődésre, előrelépésre sokkal inkább alkalmas. 

A cikkben továbbá felhívják a figyelmet arra, hogy érdemes utánanézni, hogy mit dob ki rólunk a Google például. Fontos, és ezzel én is egyetértek, hogy összhangban legyen a neten található információ azzal, ami az önéletrajzunkban van. Fontos, de nem is olyan könnyű feladat igaz? Szeritem sokan vagyunk úgy, hogy nem mindig csak szépet és jót írunk ki pl. a Facebook-ra. De a cikk szerint erre is van megoldás. Sokat kell kommentelni, akár szakmai fórumokon is, vagy a saját fórumunkon :D, és akkor az új infó kitörli a régit. Meg persze arra sem árt figyelni, hogy ki láthatja a posztjainkat. Óvatos beállításokkal elkerülhetőek a nagy hibák.

Ahogy olvastam a cikk leginnkább azt sugallja, hogy a legjobb ha saját oldalunk van, vagy blogunk, de ha valakinek erre nincs ideje az is elég, ha különböző szakmai, de mások által üzemeltetett fórumhoz szól hozzá, vagy egyfajta viruális névjegykártyát hoz létre, és oszt meg, olyan oldalak segítségével, mint a www.about.me.

A lényeg, hogy nyomot kell hagyni a világban, és szerepvállalást mutatni, mert így talán könnyebben észreveszik, hogy értékes emberek vagyunk. És adódhat úgy, hogy ha már csak néhány jelölt van versenyben egy állásért, akkor az fog dönteni, hogy miként vagyunk jelen a neten, hogy milyen tartalmak találhatóak meg rólunk. Ezt a tanulságot egy Koncz Zsuzsa dal néhány sora tökéletesen kifejezi: 

"Hanem a napi sajtón, meg a heti sajtón,
meg főleg a bulvárlapokon,
Rajtuk múlik, hogy kiből lesz rossz nő
áruló vagy éppen epigon.

Meg az se mindegy, hidd el nekem,
hogy mit írnak rólad az interneten."

A minap olvastam a népszerű közösségi portálon egy, és aztán több hozzászólást az index cikkéhez. A cikk a munkanélküliséggel, és a közmunka elfogadásával, illetve visszautasításával foglalkozik. A cikket most nem foglalnám össze, ezen a linken megnézheti mindenki: 

index.hu/gazdasag/2013/10/30/igy_utasitsd_vissza_a_kozmunkat

A cikk tartalma önmagában is szomorú, de leginkább a hozzászólásokban lévő indulatok azok amik a legrosszabbak. Leginkább azt lehet látni, hogy mindenki a másikra, egymásra mutogat. Véleménye mindenkinek van, de hogy mi a megoldás? Nekem úgy tűnt azt senki nem tudja. 

Kevés az empátia, vagy csupán csak az olyan komment ami legalább egy kis megértést mutatna azokkal szemben akik állást keresnek. Nekem is tanulságos, hogy én is álláskerső lettem, mert egészen másképp látom azokat, akik hasonló cipőben járnak mint én. A tapasztalt az, hogy a leghangosabbak azok, akik nem élték meg ezt a helyzetet, akik nem tudják például azt sem, hogy milyen is diplomával állást keresni. 

Értem azt is, hogy az a kevés pénz, amit a közmunkárért adnak nem sok, sőt semmire sem elég, de azért mégis több a semminél. Viszont azért azt gondolom, hogy egy diplomásnak nagyon is megalázó a közmunka. Nem ezért tanult, tanultunk, tanultam sok évet. 

Mostanság érdekes helyzetet élek meg.

Van egy szervezet, egy cég, ami ad egy szolgáltatást, lehet náluk táncot tanulni. Évek óta meg van a nap, minden héten, amikor összegyűlünk, és jól érezzük magunkat. Táncolunk tanulunk, fejlődünk.  Nincs feszültség, mindenki elmondhatja amit szeretne, senkit nem néznek le a gondoltaiért, sem azért ha egy kicsit ügyetlenebb.

Ez mondjuk nem volt mindig így. Korábban majdnem megszűnt ez a jó társaság, mert a tagok nem jártak az órákra, ki ezért, ki azért. Szerencsénkre jött egy tanárváltás, és a csoport megmenekült. A tanár szívét-lelkét beleadta, és fordított időt a csapatépítésre is. A kis csapat egyre nagyobb lett, egyre lelkesebb, mígnem a tanár személyes okok miatt felmondott. A csapat kapott egy másik tanárt, és a megszokott nap helyett egy másik napot, amikor van lehetőségünk táncolni. 

Ennek a változásnak drasztikus hatása volt a létszámra. A lelkes csapat eltűnt, és tánc sem ugyanolyan. Számomra a feszültségoldás funkciója szűnt meg. Én azért mentem oda, hogy jól érezzem magam, hogy egy kicsit elfelejtsem a gondjaimat. Ehhez képest a megszokott emberek hiányoznak, a jó hangulat lecserélődött egy szerintem kissé feszült hangulatra, bennem pedig enyhe szorongás jelent meg, mert három év után figyelnem kell hova és hogyan lépek. Nem kellemes. 

Na, de hogy lesz ebből szervezetpszichológia? A helyzet okainak elemzése, átgondolása az amiben megjelenik a szervezetpszichológia. Korábban már írtam, hogy az Örömteli szervezet című könyv nagyon tetszik. Ezért a további okfejtéseimet a könyv alapján írom.

 A háttérinfókból kiderült számomra, hogy egy évek óta "beteg" szervezetről van szó. És a gondjai most már odáig jutottak, hogy azt már a vevők, mi a táncosok szenvedjük meg. Pontosan nem tudom, hogy mi zajlik a háttérben, de azt gondolom, hogy végül elidegenedéshez, és a vevők kihasználásához vezetett. Az alapítók, valószínűleg eszközöknek tekintik a munkatársakat, a vevőket meg bevételi forrásnak, akikkel bármit megtehetnek. A cég talán úgy gondolja, hogy nem bízhat a vevőkben, mert kihasználhatják őket, ezért ellentámadásba lendül. Inkább ő használja ki a vevőket. Önkényesen megváltoztatja a megszokott napot, amikor a csapat összejöhet. Mivel évek óta nem változott a nap, ez sok táncosnak gondot okozott. A tanárváltás pedig önmagában olyan feszültséget generált, ami napváltás nélkül sem tett jót a csoportnak.

Sajnos a dolgozók, a tanárok sem járhattak jobban. Ahogy én látom, nem érzik, hogy kötődnének a céghez, nem érzik, hogy fejlődhetnének, hogy lehetne alkalmuk arra, hogy hibázzanak. Valószínűleg ebből a szervezeti kultúrából hiányzik a gondoskodás, és a törődés, csak a hatékonyság és a jövedelmezőség számít. 

Komoly és kemény szavak ezek tudom, de nem vádaskodásnak, sem fenyegetésnek nem szánom őket, csupán leírtam ami már egy jó ideje foglalkoztat, és azt is,, amiről úgy gondolom, hogy az események hátterében lehet. 

Értem, hogy sok szála van a történetnek, de az gondolom, hogy hosszú távon ezt a cég nagyon meg fogja sínyleni. Előbb vagy utóbb elveszíti a vevőit, a munkatársait, mindent. Hogy miért? Mert ha minden így megy tovább, és ezt az alapján mondom amit tudok, a szervezeti kultúra, ami kialakult, meg fogja gátolni a cég fejlődését, puszta létét.

Ez a szervezeti kultúra sajnos jelenleg olyan, mely megszabja, hogy hogyan kell látni a világot, mit kell gondolni. Ez pedig azt okozhatja, hogy a környzetben előforduló változásokra nem fognak tudni megfelelően reagálni, és ez nem jósol túl sok jövőt a cégnek.( Hiszen for profit cégről lévén szó.) 

Ennyit gondoltam erről írni, mert már régóta kikívánkozott belőlem. Leginkább azért mert az egész helyzet részese, megélője vagyok. Ha tévedek azzal kapcsolatban amit leírtam, akkor elnézést kérek.

Olvasok egy nagyon jó könyvet, a címe Örömteli szervezet. Találtam benne egy nagyon helyes részt, amit én is szeretnék megélni, és szívből kívánok mindenkinek hasonlókat. 

Ime a rész: " Abban a ritka esetben, ha vasárnap reggel is bemegyek az irodába, amikor senki sincs benn, kinyitom az ajtót, és kellemes érzés jár át. Ez egy egészen szokványos iroda. Nincs benne semmi különös. Mégis jól érzem magam, amikor belépek. Ott van a munkám, a kollégáimmal közös küzdelmek és tréfálkozások emlékei, ott van a sokféle tárgy is a különböző ügyfelektől, akikkel együtt dogloztam és dolgozom. Jó érzéssel tölt el, amikor szétnézek."

Így kellene nem? Mivel életünk nagy részét a munkahelyen töltjük, olyan szép lenne, ha jól is éreznénk magunkat ott. Sok tanulmány kimutatta már, hogy aki jól érzi magát a munkahelyén, és élvezi is a munkáját, az sokkal jobban teljesít. Kevesebbet hibázik, kreatívabb, és elégedett az életével. 

Álomnak hangzik? Hát igen, nem sokszor van ilyen. Én mégis remélem, hogy nem lehetetlen megtalálni azt a munkahelyet, ahol jól érezhetjük magunkat. Muszáj kitartani, és addig keresni, amíg meg nem lesz a megfelelő.

A végtelenbe, és tovább... :D Első bejegyzésemet annak szentelném, hogy reményt adjak! Senki soha ne veszítse el a reményt ha állást keres. Ez sokszor nagyon nehéz. Ilyenkor általában a következőhöz hasonló folyamaton megy az álláskereső keresztül, amely valahogy így alakul: 1. Találunk egy álláshirdetést, vagy egy ismerősünk szól, hogy figyelj, van ez a lehetőség... 2. Jelentkezünk a hirdetésre, lelkesek vagyunk, reménykedünk, és várunk. És várunk, és várunk. Ez a szakasz igen sokági tarthat. Innen több út lehetséges. Vagy nem kapunk választ soha, vagy kapunk, de az többnyire valami átalános, minimális információt tartalmazó udvarias elutasítás. Ha szerencsénk van, akkor felhívnak, és mehetünk az interjúra. Ilyenkor nagy az öröm, és a remény tovább él. Tegyük fel, hogy jól sikerül az interjú, és megígérik, hogy majd hívnak, írnak, mindenképpen válaszolnak. 3. És megint jön a várakozás, és a várakozás. Eltelik egy nap, eltelik kettő, három négy, és nincsenek hírek. Nem szólal meg a telefon. 

Na ez az a szakasz ameddig a többség eljut, ameddig én is eljutottam... Hogy mi az oka annak, hogy nem történik az interjú után semmi, annak oka számomra egyenlőre ismeretlen. Sosem kaptam igazán jó és kellően empatikus választ arra, hogy miért is nem vagyok a megfelelő. 

A sok elutasítás, többnyire indoklás nélkül, sajnos nem tett jót az önbizalmamnak. Úgy vélem ez senki önbizalmának nem tesz jót. Hiszen ha elfogynak a külső okok, akkor előbb vagy utóbb elkezdünk azon gondolkodni, hogy hol van bennünk a hiba. Mit csináltunk rosszul, és hogyan lehetnénk jobbak, szebbek, talpraesettebbek. Ezután elkezdünk változtatni ezen, azon. Új önéletrajzot, jobb motivációs levelet írunk, fejlődünk, tanulunk, frissítjük a LinkeIn, a Facebook profilunkat... stb. Jó kis önfejlesztő, tippeket adó könyveket, internetes oldalakat találunk, de semmi nem használ... 

Na ez nem a legjobb út. Mert nem elég csak elolvasni a jó tippket, meg is kell őket valósítani! Merni kell nagyot álmodni, és közben meg kell ismerni önmagunkat. Hiszen az az első út, ha megtaláljuk azt, amihez kedvünk van, amiben tehetségesek vagyunk. Érdemes önvizsgálatot tartani, miszerint tényleg mindent megtettünk? 

Mert nem elég az álláshirdetéseket bújni, a neten és az újságokban. Érdemes minél több embernek elmondani, hogy állást keresünk. Hátha valakinek eszébe jut valami. Érdemes megkereseni azokat a cégeket, azt a munkát ami igazán érdekel minket, és az adott cég honlapjára feltölteni az önéletrajzunkat.

Közben pedig nem szabad csüggedünk! Ez az időszak a tanulás időszaka, amikor új dolgokat próbáhatunk ki, csinálhatunk sok olyan dolgot, amire eddig nem volt lehetőségünk. Keressünk egy célt, egy hobbit, ami segít átvészelni ezt az időszakot! Közben pedig ne felejtsünk el állást keresni folyamatosan, és ésszel! Nem érdemes a takarítói állástól a felső vezetői pozícióig mindenhova pályázni, mert komolytalanoknak gondolhatnak. Lehetőleg maradjunk azokon a terülteken, ahol kompetensnek számítunk, és ami lehetőleg megfelel a végzettségünknek. 

Még nagyon hosszan, és sokáig lehetne folytatni a sort, én ehelyett ajánlanék egy könyvet, melyben rengeteg használható tipp van álláskeresőknek. Richard N. Bolles, Karrieriránytű című könyve - kifejezetten álláskeresők, és pályamódosítók kézikönyve

Jó olvasást kívánok mindenkinek, és kitartást! :D