EQ és IQ. Mindkettő egyfajta intelligencia. Hogy miért írom így? Mert nem egyféle intelligencia létezik.

Ha azt mondjuk IQ, akkor arra gondolunk, ami logikus gondolkodást jelent, mindazt, ami kognitív folyamat. Ez kell a logikus gondolkozáshoz, a matematikához, az informatikához, a mindennapi élethez.

Viszont, ahogy lenni szokott, mi emberek nem csak számok és logikus döntések sorozatai alapján éljük az életünket. Hiszen ott vannak az érzelmek is, amiknek igencsak nagy szerep jut pl. döntéseink meghozatalakor. És itt jön képbe az EQ. Ez az érzelmi intelligencia. Ez az a készség, képesség, mely segítségével azonosítjuk saját és mások érzelmeit, és melynek segítségével kezeljük is ezeket az érzéseket.

A Wikipédia szerint először E. L. Thorndike-tól ered a kifejezés, de a pszichológiába a fogalmat először John D. Mayer és Salovey vezette be.

„Szerintük az érzelmek érzékelésének és megértésének képessége egy újfajta intelligenciát határoz meg. A Mayer–Salovey-modell az érzelmi intelligenciát az érzelmi információk megértésének képességével, és az érzelmekkel való érvelés képességével definiálja. Az érzelmi intelligenciát pontosabban négy fő területre osztják:

1. képesség az érzelmek pontos érzékelésére
2. képesség a gondolkodás érzelmek segítségével való előremozdításában
3. képesség az érzelmek jelentésének megértésére
4. képesség az érzelmek kezelésére”

(Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%89rzelmi_intelligencia)

Hogy miért is kezdtem ezzel a témával foglakozni? Mert mostanában úgy látom, hogy (még a reklámokban is) egyre nagyobb hangsúlyt kap az IQ. Azaz ha valakit okosnak és nagyon jó, átlagon felüli képességekkel rendelkezőnek neveznek, annak magas az IQ-ja, (és csak az IQ-ja) esetleg jó matekból, de mindenképpen kikezdhetetlen logikával rendelkezik, tökéletesen tud elemezni objektív módon helyzeteket, és kiváló a problémamegoldása.

Ez rendben is van, de közben egyetlen szót sem ejtenek az EQ-ról. Ilyenkor mindig kicsit dühös leszek, mert a legtöbb ember nem ilyen, és mert manapság az IQ nem minden. Egyre nagyobb jelentősége van az emberi kapcsolatoknak, és az érzelmeknek. Gondoljunk csak egy egyszerű vezető alkalmazott párosításra. Az alkalmazottaknál is komoly gondokat okozhat, ha nem tudják kezelni érzelmeiket, de ez sokkal problémásabb lehet a vezetők esetében.

Képzeljük csak el, hogy milyen lenne, ha egy vezető teljesen kikelne magából, és akár más vezetők előtt már-már egy kisebb dührohamot produkálva elkezdené szidni egyik alkalmazottját, aki hibát követett el.

Jogos a harag vagy sem, azt hiszem ebben az esetben igazán mindegy: a lényeg, hogy véleményem szerint egy vezetőnek nem így kell viselkednie. Azért vezető, hogy tudja kezelni a számára dühítő, és esetenként kínos helyzeteket, profi és kellően megfontolt módon. Ehhez pedig nem elég, ha szimplán magas IQ-val rendelkezik. Motivált, elkötelezett és hűséges munkatársak alkalmazásához ennél több kell.

Pontosan erre jó az EQ: Az a szép benne, hogy segítségével kezelhetjük és értelmezhetjük érzelmeinket, és megélhetjük, azt is, hogy milyen jó hogy vannak. Ha pedig ez megvan, akkor már nem lesz kérdés, hogy az IQ-n túl, mi is különbözeti meg a vezetőt a főnöktől. (Leader not a Boss. )

Nem mondom, hogy mindig könnyű, megtalálni a helyes utat, de az önismeret segíthet, hiszen minden ember nagyon különböző, és hogy ki hogyan reagál egyes helyzetekre az egyénenként eltérő. Van, aki érzékenyebb, van, aki kevésbé. Egy biztos, nem kell elkeseredni, mert az EQ fejleszthető, és tanulható saját magunk érzékenyítése. Ez pedig azt kell mondjam, különösen jó hír lehet azok számára, aki vezetők akarnak lenni és nem csak főnökök. 

Nem mondom, hogy mindig könnyű, megtalálni a helyes utat, de az önismeret segíthet, hiszen minden ember nagyon különböző, és hogy ki hogyan reagál egyes helyzetekre az egyénenként eltérő. Van, aki érzékenyebb, van, aki kevésbé. Egy biztos, nem kell elkeseredni, mert az EQ fejleszthető, és tanulható saját magunk érzékenyítése. Ez pedig azt kell mondjam, különösen jó hír lehet azok számára, aki vezetők akarnak lenni és nem csak főnökök. 

Olvastátok Dave Eggers A kör című könyvét? Nem, ez nem a horror sztori könyv változata, de a maga módján elég horrorisztikus. Sokféle módon elgondolkodtató. Az internet világáról szól, és arról, hogy a közösségi média, minden formája milyen erősen képes befolyásolni minket. Szélsőséges világképet és életstílust mutat be, már-már sokkoló, George Orwell által (is) megírt módon, de nagyon érdekes gondolatokat vet fel.

(akit érdekel a könyv leírása itt találja meg: https://moly.hu/konyvek/dave-eggers-a-kor)

Olvasása után, és e sorok írás közben, nem véletlen, eszembe jutottak Pawel Kuczynski mélyen elgondolkodtató képei világunkról. (korábban sokszor keringett körbe, hol máshol, mint a Facebook-on)

Én is, mint sokan még mások, számítógéppel, számítógép előtt dolgozom, internetet használok, és nem is nagyon tudnám elképzelni a napomat nélküle. Manapság szükségét érzem, hogy kapcsolódjak világhoz, vagy legalább meg legyen a lehetőségem. Nem felejtem el, hogy milyen bénának és tehetetlennek éreztem magam, amikor egy pár napig gond volt az otthoni internetemmel. Sőt, amikor egy darabig nem volt telefonom, (pár nap) mert sikeresen eláztattam.

Ezek a napok és órák elgondolkodtattak, és igen, el kellett ismernem, hogy bizony én is függök az internettől és a telefonomtól.

Mentségemre azért elmondhatom, hogy talán én okosan használom a világhálót, és az általa kínált lehetőségeket. Ha tévednék, akkor jobban fogja vagyok a Mártixnak, mint hittem.

Ironikus egyébként, hogy internetet és közösségi médiát használok éppen ennek a bejegyzésnek a megosztására is. Viszont hangsúlyoznám, hogy azért az internet nem ördögtől való, és hiszem, hogy lehet okosan bánni vele.

Nem szeretnék átesni a ló túlsó oldalára azzal, hogy filozófiai, vagy ki tudja milyen eszmefuttatásba kezdek, arról, hogy a net és pl. a Facebook használata káros, és valami random idézetet sem szeretnék most megosztani veletek, aminek valamilyen valós vagy csak vélt mély, vagy annak tűnő tartalma van, mert az nem az én stílusom.

Azt viszont tudom, hogy a mai világba nagyon ostoba és teljesen értelmetlen döntés lenne kihagyni az internetet az életünkből. Használni kell, mert sok olyan információ megtalálható a világhálón, ami hasznos, ami előre vihet, számos célból elérhetünk a segítségével embereket. Legyen az kapcsolattartás, vagy marketinges cél.

Az a nem mindegy, hogy mennyit adunk ki magunkról pl. a Facebookon vagy a Twitteren, vagy a saját honlapunkon, és hogy a hihetetlen információ dömpingből mennyit és mit hiszünk el.

Ha válogatás nélkül osztjuk és fogadjuk be az információt, az véleményem szerint komoly hátrányokkal járhat. Meg kell válogatunk azokat a csatornákat, amik által kiadott infóknak hiszünk, és azokat a személyeket is , akiket közel engedünk magunkhoz.

Ha okosan használjuk az internetet és annak sokszor zavaró és zavarba ejtő világát, sokat nyerhetünk vele. Olvasókat, mint én, szakmai kapcsolati hálót, vevőket és még sok minden mást. Nem utolsó sorban viszont kapcsolatot tarthatunk barátokkal, ismerősökkel. Ez utóbbinál, pl. ha betartjátok a nekem jól bevált egyik aranyszabályt, miszerint lehetőleg csak olyan embert jelölök, vagy fogadok el ismerősnek, akivel legalább néhány szót már beszéltem, és láttam már a valóságban is, és nem hisztek el mindent elsőre, akkor sokat nyerhettek. Szóval kalandra fel! 

Kulcsemberek. Fontosak, speciális és nagyon alapos tudással rendelkeznek és legfőbb jellemzőjük, hogy nem vagy nagyon nehezen pótolhatóak.

Fontosak a cégeknek, fontosak a kollégáknak, hiszen náluk van a tudás, ami kivételes, mint például a dolgok megoldására való képesség, és az a tulajdonság, hogy nem csak követik a világ szabályait, hanem alakítják őket.

Kitanításuk éveket vehet igénybe, és személyenként természetesen eltérő, hogy milyen mértékben, de közös jellemzőjük még, hogy tehetségesek a szakterületükön, szinte csodákra képesek.

Ezeket a sorokat olvasva felmerülhet bennetek a kérdés, hogy miről is fog szólni ez a bejegyzés, és miért is hadoválok a kulcsemberekről. Ahogy az már megszokhattátok, az ok egészen egyszerű. Az utóbbi időben sokszor szembesülök a kulcsemberek pótlásának nehézségével.

Nem egyszer merült fel, hogy adódott egy probléma, vagy megoldandó feladat, am lehet, hogy kicsit bonyolultabb volt az átlagosnál, és kellett egy kulcsember, aki kézbe veszi a dolgokat, és mindent elintéz. Addig minden rendben volt, amíg a megfelelő ember kéznél volt, és  hajlandó volt megoldani, amit meg kellett oldani.

Igen ám, de mi van akkor, ha ez az ember valamiért nem elérhető? Beteg, szabadságra megy, vagy netán felmond. 

Ilyenkor megoldást kell találni, és elindul a szokásos folyamat, kérdezősködés, információkérés, és jön a válasz: hááát, ezt xy szokta megoldani, de most nincs benn, én meg nem igazán értek hozzá…

Ezután következik a fejvesztett „szaladgálás” és kapkodás, hogy adott időre találjunk valakit, „akárkit” aki hajlandó és képes is megoldani az adott feladatot.

Hála az égnek mindig sikerült valamilyen megoldást találni és a végén szinte mindig elégedett volt mindenki.

Ennek ellenére úgy gondolom, hogy sok feszültséget és stresszt lehetne megspórolni, ha nem lenne ezzel probléma. A legkönnyebben úgy lenne megelőzhető, ha nem lenne a tudás birtoklása ennyire szeparált, ennyire egyedi. Ha minden cégben több ember lenne, aki kitart addig, amíg szakmai pályafutása alatt szakértői szintre ér, és ezt a tudást képes és kész lenne átadni munkatársainak. Ha úgy tetszik: a következő nemzedéknek. Ez sajnos nagyon nincs így. Sok esetben mire valaki szakértő lesz, addigra elege lesz a cégből, és az első adandó alkalommal elhagyja azt.

De akkor hogy lehetne megtartani az embereket? Ehhez az kell, hogy cégek igazán megbecsüljék munkavállalóikat, támogassák őket, ott ahol lehet, lehetőséget biztosítsanak a szakmai és személyes fejlődésre, tanfolyamok és képzések formájában, és természetesen olyan légkört biztosítsanak, ahol lehetőség van hibázni. Igen, hibázni. Ez azért különösen fontos, mert a hibáinkból tudunk tanulni és ezáltal fejlődni.

Ha olyan emberekkel és olyan cégkultúrával találjuk szembe magunkat, ahol erre nincs lehetőségünk, az komoly problémákat okozhat.  Nem elég, ha látszólag kapunk lehetőségeket, ha kezdetben elhitetik velünk, hogy mindent elérhetünk, hogy megtalálhatjuk azt a területet, ami tényleg érdekel minket és ahol a munka nem stressz, hanem szenvedély. Nem elég, mert ez csak illúzió, nem a valóság. Sajnos gyakran előfordul, hogy ha komoly és elszánt lépéseket teszünk céljaink felé, útközben letörik a szárnyaikat, és kegyetlenül szembesítenek a valósággal.

A tanulság pedig ennyi: Egészen addig mindent lehet, ha nem akarod igazán.

Ha valaki kénytelen megtanulni ezt, annak sosem lesz jó vége. Félelemmel és fenyítéssel, azaz negatív megerősítéssel nem lehet lojalitást szerezni. Ha vezetőként, vagy akár csak mezei alkalmazottként ezen az úton járunk, annak mindig ára van.

Negatív munkahelyi légkör, és alkalmazottaink, csapattársunk, kulcsembereink elvesztése.

Nem túl bíztató perspektívák. A jó hír, hogy tehetnünk ellene! Nem feltétlen kell így lennie. Lehet naivitás, de én még mindig hiszem, hogy létezhet egészséges szervezet, ahol tényleg minden lehetséges. Ha úgy is érezzük, hogy egy másik dimenzióban van, akkor is rajtunk áll, hogy megkíséreljük-e elérni azt.

Kis számadás, mivel közeledünk az ezer like-hoz! Bizony! Közel három éve írom, és közel három éve olvassátok lelekesen a blogomat. (október 30án lesz 3 éves az oldal)

Sok-sok bejegyzés született ezalatt az idő alatt. Összesen 81, amiből hármat „vendégíróknak” köszönhetünk.

A témák is válatozatosak voltak, a teljesség igénye nélkül ime néhány: a blogon olvashattok álláskereséssel kapcsolatos írásokat, tippeket az önéletrajz íráshoz és gondolatokat az önéletrajz írásról, könyvajánlókat, szervezetfejlesztéssel, coachinggal, önismerettel, a generációkkal kapcsolatos bejegyzéseket, gondolatokat a kiválasztás menetéről, a toborzásról, és a közösségi médiákról.

A témák feldolgozása, átgondolása és újragondolása a saját személyes szűrőmön keresztül történt, gondolataim mindig azzal kapcsolatosak, amik éppen akkor, éppen az aktuális bejegyzés megírása körül, közben történt velem.

Bevallom kezdetben saját magam népszerűsítése miatt kezdtem el írni a blogot, és azért, hogy pluszpontokat kapjak (megjegyzem nem igazán sikerült), saját álláskeresésem során. Mára azonban a sok pozitív visszajelzés, és az érdeklődés, a ti érdeklődésetek fokozódása miatt, már inkább hobbivá, egyfajta szakmai fórummá vált, ahol megoszthatom gondolataimat, érzéseimet, véleménymet a HR világáról, a szervezetfejlesztés világáról munkapszichológusi, pszichológusi szemmel.

Ezért a cím is: HR és pszichológia

És ha megengedtek, megosztok veletek még néhány számot, egy két adatot, érdekességet a Facebook oldalról:

Az oldalt kedvelők 85 %-a nő, és 14% férfi, többségében Budapestről, (a második és harmadik helyen Debrecen és Veszprém végzett) és a 24-44 éves korosztályból kerül ki.

Összes like a mai napig 983.

A legtöbb like-ot kapó cikk eddig ez volt: Hatékonyságnövelés, nem öncélú változás: avagy nézzük meg közelebbről, mi is az a coaching (225), de azért sok másikra is büszke vagyok.

Népszerű volt az Álláskeresés a Linkedinen? Lehetséges? Lehetséges! című bejegyzésem is, illetve az amelyik a pozitív visszajelzésről vagy a generációkról szólt.

Szerettétek olvasni a személyesebb jellegű írásaimat is, melyek pl. a táncról, a stresszoldásról, vagy az énidőről szótak. Bevallom, én is szerettem írni őket. A mai napig nagyon jó érzés ennyi emberrel megosztani a gondolataimat, érzéseimet, sikereimet, csalódásaimat.

Köszönet nektek, mert nélkületek nem működhetne az oldal. Köszönet a likeokért, a hozzászólásokért, a megosztásokért, és hogy jelen vagytok az oldal életében, és olvassátok, elmélyültök benne. Nélkületek nem tartanék itt.

Hiszen tudjátok: „Ahhoz, hogy a könyv befejezett legyen, Te kellesz Olvasó.” (Kosztolányi Dezső)

Második rész, bizony.

Az elmúlt napok, hetek, ahogy az lenni szokott nem voltak egyszerűek, de a káosz és a bizonytalanság közepette volt lehetőségem megtapasztalni a pozitív visszajelzés hatalmát és erejét. Hihetetlen érzés volt. Aznap délután egy kicsit lebegtem a levegőben.

Elismerték a munkámat, sőt. Azt éreztem, fontos vagyok és szükség van rám. Ilyen nem történik minden nap. Kivételes pillanat volt, kivételes emberektől.

Aznap valahogy jobban ment a munka, és ami nem a legutolsó, olyan energiahullámban volt részem, amiben csak ritkán. (Talán csak tánc közben.) Úgy éreztem mindenre képes vagyok, és történjen bármi, ha kell, képes leszek szembenézni vele.

Éppen ezért, szeretném megköszönni azoknak az embereknek, akiktől ezt a sok pozitív energialöketet kaptam, azt, hogy lehetővé tették, hogy részem legyen ebben az élményben.

Úgy gondolom, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, ezek a pillanatok visznek előre minket, ezek azok a kis pozitívumok, amiért másnap is bemegyünk dolgozni.

Ezért kell kiemelnem még egyszer, hogy milyen fontos, hogy mi mindannyian éljünk a pozitív visszajelzés eszközével, mert mint az a bizonyos energiaital, szárnyakat adhat.

Kékebb lesz az ég, lebegünk a levegőben és van időnk és energiánk új dolgokon, új ötleteken, új megoldásokon töprengeni. Közben pedig kisujjból elvégezzük azt a munkát is, amit már három napja halogatunk, mert túl macerásnak, vagy túl unalmasnak éreztük. De a dolog nem áll meg itt.
Emlékeztek, Marika sem lesz olyan borongós, és mint egy jó vírus, a jókedvünk és optimista hozzáállásunk terjedni kezd, és kihathat mindenki viselkedésére. És hogy mi történik? Hétköznapi csoda.

Nem kell ténylegesen varázsolnunk, vagy segítségül hívnunk a hármak erejét. Nem az a csoda, ha kettéválasztjuk a Vörös tengert, hanem az, ha három műszak után még van erőnk mosolyogni, ha tudnunk pozitív visszajelzést adni, és fogadni.  

Hatalmas ereje van mindennek. Tudom. Azonban, mint mindent, ezt is tanulnunk kell. Nem biztos, hogy egyenes lesz az út, sőt valószínűleg görbe, de a jó hír, hogy hiszem, hogy nem is olyan nehéz célhoz érni.

Hogyan kezdjük? Egy őszinte mosollyal. Közhely, de igaz: ha mosolyogsz a világra, előbb utóbb visszamosolyog rád. 

Egszerűnek hangzik igaz? Mégsem az.

Sokszor maguk a munkavállalók sem mindig tudják mit is szeretnének. Ebből is látszik, hogy ez a kérdés nem csak a munkáltatóknak lehet bonyolult.

Mai világunk pedig kellően bonyolult ahhoz, hogy az ilyen típusú döntések senkinek se legyenek egyszerűek. Sokszor elfogadunk olyan állást is, ami ugyan nem álmaink pozíciója, de látunk fantáziát, lehetőséget benne, hogy mintegy ugródeszkának használva a segítségével, a munka során kialakított kapcsolatokkal és ismeretségekkel eljutunk a célunkhoz.

Na, de nézzük meg az érem két oldalát. Mi van akkor, ha nem a megfelelő ember van nem a megfelelő pozícióban? Rosszabb esetben bizony komoly galibát okozhat. Fontosabb pozíciók esetén nem csak arról van szó, hogy lassan halad a sor a pénztárnál, vagy, hogy bizonyos dokumentumokat még egyszer ki kell nyomtatni, hanem arról, hogy a munkatársak frusztráltabbak lesznek, fokozódik a stressz, több hibát vétenek, nőni fog a fluktuáció és rossz hírét is kelthetik a vállalatnak. Enyhébb esetben egy olyan alkalmazottunk lesz, aki ugyan teszi a dolgát, de semmivel sem többet, nem fog bennmaradni késő estig, hogy befejezze az adott munkát, hanem a munkaideje végén egyszerűen kiesik a toll a kezéből (ezt lehet képletesen is érteni) és hazamegy.

Ha belegondolunk ez nem is annyira rossz, mert legalább nem lesz munka-alkoholista az illető. Fizetést is kap, és ellehet egész nap valahol, és még nem is unatkozik olyan nagyon….

Na, jó, azért ez mégsem annyira jó… legalábbis hosszú távon biztos nem. Főleg ha az illető az Y, vagy netalán már a Z generáció tagja.

Hogy miért? Az ok nem is olyan bonyolult, és szokás szerint a részletekben rejlik a turpisság. Ezekkel a folyamatokkal ugyanis, melyeket munkavállalónk él át, elindulhat egy negatív dominó effektus, ami akár profitkiesést is okozhat a cégnek. Nem kellemes állapot.

Hogyan lehet megelőzni? A megfelelő ember kell a megfelelő helyre tenni. Azonban ahogy ezt a cikk elején már írtam, nem olyan egyszerű feladat. Mégsem szeretnék senkit elkeseríteni, mert hiszem, hogy nem is olyan nehéz megtalálni a „kiválasztottat.”

Kell hozzá egy jó szakember, aki ismeri a kiválasztási módszereket és jól is használja őket, aki meg tudja állapítani, hogy melyik helyzetben mit érdemes alkalmazni. A jelölt oldaláról pedig kell hozzá egy nagy adag önismeret, hogy tudja azt, mit szeretne, és hogy legalább alapszinten ismerje a saját képességeit, és hogy mivel lehet motiválni.

És még egy fontos dolog: Nem vezet jóra, ha a munkavállaló számításai csak részben válnak be. Azaz megfelelő számára az adott pozíció, de nem jelent elég kihívást, nem lát jövőt benne, ráadásul bizonyos készségeire, pl. latin, francia vagy spanyol nyelvtudás, nincs szükség. Ez hosszútávon elégedetlenséget és kiégést is okozhat, valamint további negatív hatásokat, (hibák számának megnövekedése, rosszabb esetben munkahelyi balesetek stb…) amik a céget is érinthetik.

Minden egyes munkaválalló kiválasztásakor figyelembe kell venni minden lehetséges tényezőt, ami fent felsorolt problémákat okozhatja, mert ha bármelyik hosszú távon fennáll, a végeredmény nagyon nem lesz szép. Frusztált munkaadó, frusztrált munkavállaló, csökkenő produktivitás, rossz közérzet... (a sor sokáig folytatható)

Ha viszont minden feltétel adott, és a csillagok állása is megfelelő, akkor elképesztő eredmények születhetnek. Elégedett és motivált munkavállaló, jó munkahelyi légkör, egészséges szervezet.

És rá sem lehet ismerni a korábban motiválatlan, alig teljesítő alkalmazottra. Lesznek céljai, motivációja, és érdekévé válik, hogy sikerre, vagy legalábbis előrébb vigye a cégét.

Ezért mindenkit bíztatok (most engedjétek meg, hogy munkavállalói oldalról, a munkavállalók szemszögéből beszéljek), hogy találja meg azt a helyet és azt a lehetőséget, ami neki való, amiben sok fantáziát és főként jövőt lát. Ha ez megvan (és hiszem, hogy meg lehet találni, nem lehetetlen), akkor még az ég is kékebb és a nap is szebben süt. Hiszem, sőt tudom, hogy így van. 

Rendhagyó írás következik. Csak erős idegzetűeknek ajánlott.  Eltér az eddig megszokottaktól, de mégis úgy gondolom, nagyon is passzol ide.  Egyik lelkes olvasóm, ismerősöm és jó barátnőm gondolatai, igazi erőleves a léleknek. Olvassátok szeretettel!

A Szerelemről. Szeretetből.

’A szerelem közhelygyűjtemény, melynek minőségét mindig a róla nyilatkozó elme- és tudatállapota határozza meg.’ Khm. Lehet varázslatos, szép meg romantikus, vagy gusztustalan, ömlengő és „nem igaz, hogy ezt nyílt színen kell csinálni”. A lényeg, hogy mindig folyik belőle valami; könny, nyál, egyéb testnedvek, úgyszólván van halmazállapota.

Kicsit olyan már „a mi korunkban”, mint a gyerekvállalás. Hogy akinek van, az mellverősen dicsekszik vele, hirdeti úton-útfélen – amit nem posztolsz, az ugye nem is létezik – és lesajnálja azokat, akiknek nincs. Mintha olyan nagy mutatvány lenne.

Szerelmesnek lenni? Kölcsönösen, bizalommal? Nem nehezebb, mint a triplaszaltó. Az idegsebészet. Megnyerni az Oscart, Nobelt, egyéb neves férfiakat.

Szerintem a szerelem egy életérzés. Filozófia, ami a vallási áhítat határait súrolgatja. Nem voltam sosem vallásos, esküszöm, mégis valahogy így képzelem.

Hogy hinni kell benne. Félelem, megalkuvás és kételkedés nélkül hagyni, hogy része legyen az életünknek, fogja le, vagy épp mozdítsa meg a kezünket-szívünket, ha arra van szükség. Akkor is, ha konkrét tárgya aktuálisan nincs. Vagy főleg akkor.

Nem lehet eladni. Átadni. Kierőszakolni vagy kikönyörögni. Mesebeli sárkány – hiszemhalátom. Nem kell benne nyerni, és nem lehet veszíteni. Viszont a szabadság szabad.

Megátalkodott visszaeső vagyok. Annak ellenére, hogy évek óta köszönő viszonyban sem vagyunk, megingathatatlanul hiszem, hogy létezik. Meg hát állatbarát is vagyok, szóval miért ne?

Nem „jár”, de meg lehet találni. Lehet ám szép. Szűrőmentesen romantikus, és posztnélküli valóság.

Naiv vagyok, maradi, és a pokolra jutok, bár előbb nyilván megköveznek és leköpködnek, mégis kijelentem, cinizmus nélkül – jó, azért kicsi félelemmel – viszont nagy betűkkel, hogy Az Élet Értelme, a szeretettel kézen fogva.

Van, volt és lesz.

Hormonzavar, elmeháborodás, szívzörej. Genetikusan kódolt hiba. Elbutulás. Indokolatlanság. Szélsőség, türelmetlenség, valahogyan összetartozás. Sürgető vágy, túláradó öröm. További bulvár szalagcímek.

Amiért érdemes felkelni. Hétfő reggel is.

Idő magamra, azaz énidő. Csak így egyszerűen. Sokszor azt gondoljuk túlértékelt, és inkább anyukák esetében hallunk róla, de úgy gondolom mindenkinek fontos figyelni arra, hogy elég ideje legyen önmagára, hogy semmire és senkire ne kelljen figyelnie legalább pár óra erejéig.

 Az utóbbi hetekben kezdtem igazán megérteni, hogy ez milyen fontos. Észrevettem, hogy milyen gyorsan múlnak a napok, a hetek és végül a hónapok, és milyen sok rohanásban volt részem. Délelőtt és a délután nagy részében dolgoztam, és aztán munka után mindig mentem, néha rohantam valahová. 

Jó volt ez így, hiszen végre haladtak a dolgok, lassan a helyére került minden, és elvégre ezt vártam álláskeresésem idején. A pörgést, a rohanást, azt hogy ne legyen időm unatkozni.

Most azonban, néhány hónap távlatában, már nagyon várom, hogy végre szabadságra menjek, hogy egy kicsit több időm legyen magamra is. Várom, hogy ne kelljen sietni, rohanni valahová, hogy fel tudjak töltődni, hogy megéljem, hogy van időm magamra is, hogy megéljem az énidőt. 

Kedves olvasóm, te is így vagy vele? Ha igen a válasz, azt mondom, szánj magadra és csak magadra pár órát, amikor pontosan azt csinálod, amihez kedved van! Se többet, se kevesebbet! Legyél akár elfoglalt dolgozó ember (multikatona), anyuka, vagy álláskereső.

Mindegy kiknek a táborát erősíted, a lényeg, hogy ha megteheted és szükségét érzed, te is menj szabadságra! Egy napig, egy hétig, vagy akár csak egy-két óráig gondolj magadra! Légy egy kicsit önző, és tedd azt, ami jólesik. Nem kell ejtőernyőznöd, sem teljesítménytúrán részt venned, ha nem akarsz. Semmi sem kötelező.

Meglátod, megéri. Ha megteszed, egészen más emberként fogod folytatni a mindennapokat. Visszatér a kreativitásod, a lelkesedésed, a lendületed. Ez pedig, mint egy dominó dőléshullám, végigsöpör az életeden, és csodák fognak történni. Tudom, hogy így van.

Tégy próbát és hidd el, elég lehet akár két nap is, vagy akár csak két óra, és máris másképp látod a világot. 

Stresszes napok a munkahelyen: ki az akinek része van bennük? Gondolom a többségünknek igen, ritka és nagyon szerencsés ember az, aki teljesen mentesül ez alól.

Az elmúlt napok nem voltak könnyűek a számomra, és bár sok megkűzdési stratégiát ismerek¸ mégsem sikerült megúsznom felesleges idegeskedés nélkül. A legnehezebb az volt, hogy felismerjem az a stressz és frusztráció amit átélek, nem is teljes egészében az én érzésem, és nem is az én alapállapotom.

Biztos ti is voltatok már úgy, hogy valaki más érzéseit vettétek magatokra, és aszerint reagáltatok a környezetre. Ez, ha szakmailag akarok fogalmazni, az áttétel és a viszontáttétel jelensége. Nem kellemes állapot.

Mit tehetünk ellene? Az első lépés, felismerni, hogy ezek nem a saját érzéseink. A második, hogy ha tehetjük próbáljuk a helyzetet és saját magunkat is egy kicsit távolabbról nézni, úgy mintha hátralépnénk egy-két lépést. Így talán egy kicsit objektívebbek lehetünk és könnyebben megtalálhatjuk a megoldást.

Segíthet, ha feltesszük magunknak a következő kérdéseket: Mit akarok elérni? Mik azok a dolgok, amik már rendelkezésemre állnak, amik már megvannak a céljaimból? Ki, mi az ami segíthet továbblépni, közelebb kerülni a vágyott eredményhez?

És ha már végképp nem megy, és már nem nagyon tudunk változtatni az adott helyzeten, akkor igyekezzünk meglátni benne azt ami mégis jó. Azt a kis dolgot, amit kihozhatunk belőle. Ennek meglátásában a Mi lett jobb? kérdés segíthet.

Nehéz, nem egyszerű erre a gondolkodásmódra átállni, de ha sikerül, akkor csodák történhetnek. És nem csak arról van szó, hogy kékebb lesz az ég, mert az lesz, hanem arról is, hogy egyfajta felszabadult lelkiállapotot érhetünk el, olyan működésmódot, ahol helye van a kreativitásnak, ahol oda és arra dolgora tudjuk fókuszálni energiáinkat, ami feltölt minket, ami előbbre visz. Így még több kedvünk lesz számunkra valóban fontos dolgokat csinálni.

Úgyhogy kalandra fel!

Nemrég ráakadtam egy cikkre ezzel a címmel a Linkedinen. Bevallom először csak a címet olvasva azt gondoltam, hogy majd egy oylan cikket fogok olvasni, ahol érveket sorkakoztat fe la szerző, hogy miért is jó egy olyan világ, ahol nincs HR.

Tévedtem. Amikor átfutottam a cikket kiderült, hogy pont az ellenkezőjéről van szó. A cik írója sorra vette, hogy milyen előnyei vannak, ha van HR egy cégnél, és az jól működik. Emellett olvashatunk arról is, hogy milyen káosz lenne, ha nem lenne.

Akit érdekel, itt találja meg a cikket: https://www.linkedin.com/pulse/world-without-hr-matt-straz

Ezen a vonalon indult el az én gondolatom is. Mi lenne, ha szép lassan, fokozatosan elindulna egy cégben egy olyan tendencia, amelynek a vége a HR teljes, vagy részeleges leépítése lenne. Hangsúlyozom nem kiszervezésről lenne szó, hanem arról, hogy egyre több funkciót és feladatot adnának át a cég alkalmazottainak, alsó, közép és felsővezetőknek.

A tendencia első jele egy rendszer bevezetése lenne, melyben a HR helyett, a dolgozóknak maguknak kellene felvinniük és kezelniük személyes adataikat. Gondolok itt bankszámladatokra, változások felvitelére, házasság, költözés, stb... esetében például. Viszont számos feladat, amit logikus lenne belevonni, pl. szabadságok tervezése és kiadása, nem lenne benne.

Lehet, hogy erősen pesszimista vagyok, de szerintem ez így ebben a formában egy, hosszútávon káros és káoszt okozó tendencia.

A rendszer bevezetésének lehetnek előnyei elismerem: gyorsabb lesz az adminisztráció, nem kell várni senkire, mert maga az alkalmazott könnyen és gyorsan módosítani tudja saját adatait, és a bizalmas információhoz továbbra is csak az fér hozzá, akinek tudnia kell róla.

Viszont, ami nem tetszik benne, az a következő:

• minden alkalmazott és vezető kap még egy plusz feladatot,
• ez a feladat nem igazán kapcsolódik a mindennapi munkájához
• eddig nem kellett vele foglalkoznia, de ezentúl figyelnie kell rá, mert ha valamit kihagy, vagy rosszul ad meg, pl. a bankszámlaszámát, akkor akár előfordulhat, hogy nem kap fizetést
• nem igazán ad hozzáadott értéket a cég működését tekintve
• a fogadtatása vegyes érzelmeket generálhat
• és még hosszan sorolhatnám...

Ha végiggondolom az egészet, akkor azt kell mondanom, hogy ha ez az elképzelés megvalósulna akkor azt mondanám, hogy nem magával a rendszer beveztésével van problémám. Nem tartom olyan rossz ötletnek azt a gondoltatot, hogy egy kicsit tehermentesítsük a HR-t azzal, hogy egyszerű, mindennapi és rutinnak számító feladatokat leveszünk a vállukról.

A gondom ott kezdődik, ahogy ez megvalósul. A megoldást én inkább a kiszervezésben látnám, olyan adminisztrációs központok kialakításában ahol foglalkoznak a dolgozók adataival, akik figyelmezetik őket, ha valami gond van, de csak ha gond van, és ahova fordulhatnak, hogyha nem értenek valamit.

Így nem a dolgozóknak kell figyelni még egy rendszerre, még egy rendszertől kapni folyamatosan megerősítő emaileket, ha változtatás történt, és még egy rendszer miatt mérgelődni, ha elrontanak valamit.

És ami legjobb lenne, hogy ezek az admnisztrációs központok nem csak a dolgozók egyszerűbb adataival tudnának foglalkozni, hanem azokkal is, amik ebből a rendszerből kimaradtak, és esetleg komolyabb szakértelmet igényelek. Így egy helyen lenne minden, és elég lenne egy adatbázis megnézni ha bármit változtani kell, és nem feltétlen kell a dolgozókat zavarni azzal, hogy itt vagy ott nem írt be három karaktert.

Így a HR-nek a cégen belül lenne ideje és energiája stratégiai módon működni, azaz sokkal inkább a professzinális kiválasztással, onbordinggal, de leginkább a szervezetfejlesztéssel, a dolgozók továbbképzésével, tudásuk szélesítésével foglalkozni. Egyszóval elkezdeni azt, amit én igazán HR folyamatoknak hívok, és amiért munka- és szervezet szakpszichológus lettem.