"Személyiségnek lenni a legtöbb, amire ember képes"
Bevallom a cím nem a saját gondolatom, Márai Sándortól származik az idézet, és számomra kedves emlékeket ébreszt, mert ez szerepel az első szakdolgozatom első oldalán, amit személyiség-lélektan témában írtam.
Kicsit nosztalgikus hangulatom miatt, kicsit azért, mert mindig érdekelt ez a téma, kicsit pedig a velem mostanság történtek miatt úgy gondoltam körbejárom a személyiség és az álláskeresés kapcsolatát.
Mielőtt azonban belemélyednék a témába, szeretnék pár szót írni arról, (nagyon röviden, mert a végén mindenki elalszik az unalomtól) hogy mi is az a személyiség.
A Wikipédia szerint ez: „A személyiség egy széles körben elfogadott meghatározás szerint egy az egyénre jellemző viselkedési, gondokodási és érzésminta, ami állandósultan és ezzel együtt egyedien jellemzi magát az egyént.”
Nagyjából egyet is értek a meghatározással, de kiegészíteném annyival, hogy szerintem a személyiség alapja az, ami azzá tesz minket, akik vagyunk, nem sokat változik életünk során. Ellenben az, ami mozgat minket, a motivációink idővel nagyon sokat változhatnak. Ezzel mindössze azt akarom mondani, hogy ahogy múlik az idő, személyiségünk alapvetően nem változik sokat, viselkedésünk azonban annál inkább.
Hogy miért? Mert idővel más értékek lesznek fontosak, és ahogy egyre több dolgot tapasztalunk meg, egyre jobban tökéletesedik, cizellálódik énképünk, és az, ahogyan a világ változására reagálunk. Kicsit olyan módon történik ez, mint mikor újraolvasunk egy könyvet, vagy még egyszer (vagy még sokszor) megnézünk egy filmet, és észreveszünk más, addig fel nem ismert összefüggéseket, de a könyv vagy a film attól még ugyanaz marad.
Radikális változás csak akkor történik, ha valamilyen tragédia (halál, baleset) vagy netán természeti katasztrófa történik, mely alapjaiban változtat meg minket. Olyan esemény, mely miatt kénytelenek vagyunk addigi normáinkat, értékeinket átírni, és radikálisan más perspektívában szemlélni a világot.
A tudományos értekezés helyett inkább elmesélnék egy történetet, mely manapság esett meg velem, álláskeresésem közben. Ehhez tudnotok kell, hogy alapvetően milyen ember is vagyok.
Aki ismer engem, az tudja, hogy nem vagyok egy harsány személyiség, szeretem a rendszerességet, kellően érdeklődő vagyok a világ dolgai iránt, ha megígérek valamit, azt tartom is, nem szoktam átvágni senkit, és bár szeretek beszélni, de ezt csak akkor teszem, ha úgy érzem, olyan légkör vesz körbe, ahol jól és biztonságban érzem magam.
Ezen kívül a munkapszichológusi szakképzés során volt szerencsém kipróbálni komoly, és megbízható személyiségteszteket, melyek még inkább megerősítettek abban, amit már eddig is tudtam magamról. Nem meglepő módon kiderült, hogy nem én vagyok a társaság középpontja, de elég könnyen megközelíthető vagyok, viszonylag jól tűröm a stresszt, jól tudok hallgatni és a kapcsolatépítésben jó vagyok. Könnyen és gyorsan tudok egy hullámhosszra kerülni az emberekkel. Nem vagyok profitorientált, sokkal inkább a szakmai elismerés hajt, és rugalmasan tudom kezelni a világ dolgait.
Mint mindenkinek nekem is van sötét oldalam. (Bizony.) :D Ez akkor jön elő, ha akaratom ellenére ki kell lépnem a komfort zónámból, vagy ha mondjuk, nagyon éhes vagyok, esetleg olyan szervezeti kultúrával találkozom, mely nem felel meg nem, vagy egy olyan főnökkel kell együtt dolgoznom, akivel nem tudok jól kijönni. Ilyenkor ez a „program” aktiválódik és lefut. Ha elindul a folyamat, akkor már végig megy. Ilyenkor hajlamos lehetek domináns, túlságosan domináns lenni, és teljesen ellentétesen viselkedem a megszokotthoz képest. Ilyenkor aztán sokan meglepődnek.
Most jön a történet. :D Álláskeresésem közben utamba került egy cég, ahol a toborzási folyamat része volt, hogy pszichológiai alkalmassági vizsgálatot kértek. Ez többek között személyiségteszt kitöltését jelentette. Gondoltam nem gond, kitöltöm, hiszen nem különbözött az eddigi tesztektől, amikkel már találkoztam. Minden rendben is volt egészen addig, amíg megkaptam az eredményeket.
Arra számítottam, hogy ez a teszt is megerősít abban, amit az előzőek, és saját önismeretem alapján tudtam. Hát nem. Nem tudom mi történhetett, sok mindent bele lehet magyarázni, de legnagyobb meglepetésemre a tesztből egy az egyben a sötét oldalamat lehetett megismerni.
A teszt szerint ugyanis én egy versengő típus vagyok, akinek minden vágya, hogy a legjobb legyen bármi áron, egy olyan ember, aki mindent képes megtenni azért, hogy a társaság középpontja legyen. A teszt szerint nem érdekelnek a világ dolgai, nem vagyok túl olvasott sem kulturális, sem tudományos témában. (Ha a tudományos téma az atomfizikát jelenti, vagy elvont filozófiai értekezéseket, akkor tényleg igaz ez az állítás :D)
Nem akarom tovább sorolni a teszt megállapításait, mert nem tudom őket objektíven, indulatok nélkül szemlélni, hiszen mondanom sem kell, hogy alig kaptam levegőt, miután elolvastam a rólam írt elemzést.
Később viszont, mikor már elültek a hullámok, és kicsit tisztábban tudtam gondolkodni, rájöttem, hogy mi lehetett az oka ennek az eredménynek. Valószínűsíthető, hogy a körülményekre reagáltam ilyen módon. A cégnél már a toborzás alatt tapasztalt, valószínűleg kevésbé tudatosan észlelt szerezeti kultúra, és a munkatársak hozzáállása váltotta ki bennem azt, hogy a „programom” lefusson. (Persze ott van annak a lehetősége is, hogy teszt vagy a kiértékelője tévedett. :D)
Ez viszont igen érdekes, és visszavezet ahhoz a gondolathoz, hogy bizony a vállalatoknak végre érdemes lenne megfontolniuk, (és tisztelet a kivételnek) hogy hogyan bánnak a jelöltekkel a kiválasztás során. Ahogy a példámból is látszik a nem megfelelő hozzáállás érdekes eredményeket okozhat.
