Érdekellentétek

Nem szeretek és nem is szoktam politizálni, viszont elszomorít, hogy eltérő politikai vélemények, netán eltérő
politikai hovatartozás is szétszakíthat családokat, elidegenítheti az embereket egymástól. Feszült, kényelmetlen légkört okozva.

Nem tetszik, hogy így van, de már megszoktam. Tenni nem igazán tudok ellene, hát úgy döntöttem inkább elfogadom és megtanulok együtt élni a jelenséggel.

Eddig azt hittem, csak a politika képes arra, hogy egymás ellen uszítson korábban jól együttműködő, harmonikusan, és produktívan együtt dolgozó, együtt létező embereket, családtagokat. Nem olyan rég rá kellett jönnöm, hogy nagyot tévedtem. Bizony a munka, az adott munkakörülmények és adott szervezeti kultúra is képesek erre.

Naivan úgy gondoltam, hogy emberként képesek vagyunk ezen felülemelkedni, és felismerni, ha nagy a baj.
Azt hittem a képesek vagyunk arra, hogy a saját érdekünkben, megtegyük a megfelelő lépéseket. Hiszen Darwin óta tudjuk, hogy a túlélés fontos ösztön.

Fontos bizony. Csak mindenki másképp értelmezi a túlélés fogalmát.

Freud és Anna Freud óta tudjuk, hogy mi emberek bizony gyakran alkalmazunk elhárító mechanizmusokat. Hogy miért? Énünk védelmében.

De mik is ezek?  "Tudattalan lelki működések. Funkciójuk megakadályozni az "én"-t személyesen és negatívan érintő, az önértékelést fenyegető, szorongáshoz, stresszhez vezető felismeréseket. Miközben az énképet jótékonyan védik a hibáival való bántó szembesüléstől, eltorzíthatják a valóság megfelelő érzékelését."(forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Elhárító_mechanizmus)

Nem ördögtől való dolgok, szükség van rájuk, alkalmazásuk normális, védenek minket. Hiányuk is komoly pszichés zavarokat okozhat, ha pedig túlzásba visszük a "használatukat" az a személyiségünk beszűküléséhez vezethet.

Sokféle elhárító mechanizmus létezik, az egyik, amit én is, mindenki, ilyen olyan formában alkalmaz, az a racionalizáció, vagyis önáltatás.

"Ha a személy olyan helyzetbe kerül, amelyben objektív szempontból negatív következtetéseket is fontos lenne
levonni önmagára nézve, ennek ellenére a valóságot eltorzítja. Nem arra törekszik, hogy önmagáról való  hiedelmeit, vélekedéseit összhangba hozza a valósággal, hanem éppen ellenkezőleg, megfelelő szemüveget (vagy szemellenzőt) keres ahhoz, hogy a valóság tűnhessen fel oly módon, mint ami az eset előtti, azóta megingott énképével, elképzeléseivel összhangban van. Más szóval: Ha az egyén valamely döntése nem ésszerű (racionális), nem a döntését, hanem a tényeket változtatja meg, ferdíti el oly módon, hogy a döntése immár ésszerűnek tűnjön."
https://hu.wikipedia.org/wiki/Elhárító_mechanizmus

Például: ha valaki dohányzik, tudja, hogy a szervezete számára ez egy nagyon nem egészséges szokás, hogy
tüdőrákot, és akár halált is okozhat. Mégis dohányzik tovább, mert vannak azért jó oldalai is, például oldja a stresszt, és lásd: a nagyapa naponta elszív egy dobozzal, és most 90 éves, de még mindig jól bírja: túl fog élni mindenkit.

Néha jobb is ez így, hiszen ez visz minket tovább, ezt tart életben. Ha folyamatosan szembe kellene néznünk
rossz szokásainkkal, és rossz döntéseinkkel, és nem lenne kiút, hát... alighanem sokan a sarokban nyöszörgő idegroncsok lennénk.

Bizony, kellenek az elhárító mechanizmusok, kell a racionalizáció. A baj csak az, ha rossz körülmények, rossz környezet, például egy nagyon rosszul működő szervezeti kultúra miatt kényszerülünk a használatára.

Képzeljük el, mi lenne, ha azt látnánk, hogy körülöttünk sorra rúgják ki az embereket, vagy éppenséggel sorban
mondanak fel, mindenki egyre feszültebb és idegesebb, de mi új munkakört kaptunk, új izgalmas feladatokat, több felelősséget. Mire gondolnánk? Hű, engem itt megbecsülnek, milyen jó, hogy én maradhatok, hiszen most nagyon izgalmas, amit csinálnom kell, fontos vagyok, megbíznak bennem, sőt. Magasabb a beosztásom, messzebbre elérhet a kezem.

És mit szólnánk ahhoz, ha valaki felhívná a figyelmünket a hátrányokra is? Arra, hogy magasabb pozíciót és több felelősséget kaptunk, de fizetésemelést, azt nem. Nem lettek jobbak a munkakörülmények, és sok kollégával már nem olyan a kapcsolatunk, mint régen, alig vagy egyáltalán nem beszélünk, azokkal is, akikkel korábban nagyon jól tudtunk együttdolgozni.

Ilyenkor különösen nehéz eldönteni, hogy akkor most kinek is van igaza. Bár én őszintén úgy gondolom, itt nem is ez a lényeg. A szomorú az egészben az, hogy racionalizációt, vagy egyéb más elhárító mechanizmust kell alkalmazni a túlélés érdekében. És nem csak alapszinten.

Komoly szükség van rá minden nap, azért, hogy a rossz, egészségtelen szervezeti kultúrában fennmaradjunk a víz tetején. Szükség van rá, mert valamivel indokolnunk kell magunknak, hogy miért is maradunk egy olyan helyen, ahol szinte semmi sincs rendben. Csakhogy ez a folyamat önbecsapáshoz, a valóság észlelésének torzulásához is vezethet.

Ez pedig nem csak az egyénnek rossz. Ha egy szervezet alkalmazottai arra kényszerülnek, hogy saját magukat védjék a többi alkalmazott ellenében, hogy énüket védelmezzék, és munkaidejük nagy részében magas fokú feszültségben legyenek, hogy minden idegszálukat megfeszítve a lehető leggyorsabban reagálhassanak az őket fenyegető környezeti hatásokra... hát, az nem jelenthet jót. Ilyenkor mindenre lesz idő és energia, csak a pontos, hiba nélküli, de ha kell kreatív munkavégzésre nem. A feszült légkör miatt a dolgozóknak arra lesz csak energiájuk, hogy gond nélkül túléljék a munkanapot, de hogy valami újat, valami olyat alkossanak, ami előre viszi a céget, már nem.

Szomorú igaz? A cég hamar eljuthat a fejlődéstől a stagnálásig, majd a lassú leépülésig. Hogy miért? Mert előbb utóbb egyre többen fogják felismerni, hogy saját érdekükben változatni kell, és ha ezt nem tehetik meg cégen belül, hát majd megteszik azon kívül. A kulcsemberek talán hamarabb.

Hogyan lehetne ezt elkerülni? Odafigyeléssel. A humán erőforrás a cégek legnagyobb értéke, ideje lenne
figyelni rá.

Ahogy korábban már nagyon sokszor írtam, a munkaerő megtartása egyre inkább cél a vállalatok számára, ehhez pedig fontos, hogy az adott helyen jól, biztonságban és megbecsülve érezzék magukat a dolgozók.

Ahogy a HVG business különszámában olvastam, Brett Minchington szerint öt olyan munkavállalói márkaérték létezik, amelyeknek legfeljebb a prioritássorrendje változik, de a tartalma nem: "Ezek a személyes fejlődési lehetőségre, a méltó megbecsülésre, az értelmes munkavégzésre, a szakmai elismerésre, és az oldott munkahelyi légkörre vonatkoznak."

Annak a cégnek, ahol ész nélkül vesznek fel rengeteg embert, majd ész nélkül küldik el őket, a rövidtávú sikerekben gondolkodva, de ezzel együtt rengeteg feszültséget generálva a munkavállalók körében, nem jósolok túl hosszú jövőt.