De mi van akkor ha felmondtunk?
Nem is olyan régen szemem elé került egy rövid cikk, melyben tippeket lehetett olvasni, arról, hogyan lehet lelkileg kezelni, ha valaki elvesztette a munkahelyét, és nehezen talál munkát. Erről eszembe jutott az, hogy mennyire kevés szóban lehet olvasni arról, hogy mi van akkor, ha valaki felmondott, és nehezen talál munkát.
Ahogy az sejthető a kettőnek egészen más a dinamikája. Az, aki felmondott nyílván nem jókedvében tette ezt. Ennek leginkább a motiválatlanság, a munkában elérhető kevés fejlődési lehetőség, vagy egyáltalán a fejlődési lehetőség hiánya lehet az oka. Ha a motiválatlanság megtörténik, és a munkavállaló a felmondást tervezgeti, akkor „teljesítménye, érdeklődése, részvétele a munkában csökken. Nem figyel úgy az eseményekre, mint azelőtt, nincs jelen lelkileg, esetleg kifejezetten rosszkedvű, indulatos, vagy elutasító. Itt tehát az érdektelenség, az érzelmi elkötelezettség csökkenése az árulkodó. A felmondás előtt álló ember érdemileg, érzelmileg kívül kerül a munkahelyén. Egészen más szemszögből, mintegy kívülálló tekint munkahelyére, arra az élethelyzetre, amiben eddig élt. Megváltozik az addigi érzelmi viszonyulása. – mondja Szirmay Ágnes pszichológus. (https://www.kelko.hu/mi-arulja-el-a-felmondani-keszulo-dolgozot/)
Hogy ne áruljak zsákbamacskát, én is ezt éltem meg. Nem éreztem azt, hogy kellően inspiráló lenne a munkám, és nem láttam a jövőmet sem benne. Legalábbis nem abban az irányban, amit elképzeltem, és ami számomra kihívást és fejlődést jelentett. Plusz előbb utóbb a megváltozott törvényi szabályozás miatt előbb vagy utóbb klinikai szakvizsgát kellett volna tennem. És mint utóbb rájöttem ez nem az én utam. Szerencsére a munkapszichológia világában, és a munkapszichológusi szakképzésben megtaláltam azt, ami érdekel, ami inspirál, és ami az én utam.
Így aztán mertem egy nagyot álmodni, és mielőtt még nagyon rosszul kezdtem volna magamat érezni a bőrömben, felmondtam. El kell mondanom, felemelő érzés volt. Kezdetben. Lelkesen vetettem bele magam a munkakeresésbe.
Sajnos eddig nem sok eredményt tudok felmutatni, de ez az időszak jó volt arra, hogy önvizsgálatot tartsak, és hogy tanuljak, kipróbáljak új dolgokat. Munkapszichológiát, és nyelveket tanulok, és elkezdtem ezt a blogot. Sok új dolgot tanultam azóta, a munka világáról, az önéletrajzokról, magamról, és a többi emberről. Főleg az interjúztatókról.
Nem mondom, hogy nem voltak hullámhegyek és hullámvölgyek, és még lesznek is attól tartok. Bár kissé elcsépelt mondás, hogy az élet, nem habos torta, de attól még igaz.
Szóval a felmondás után a kezdeti felszabadulás, és megkönnyebbülés már elmúlt, de nem bántam meg a döntésemet. Ma sem tennék másképp. Sokszor éreztem már azóta, hogy fel kellene adnom, de valami, vagy valaki mindig segített és továbblendültem a holtponton. Segített, hogy tanulok, segített, hogy van körülöttem egy pár segítőkész ember, segített, hogy van egy blogom, és az, hogy mindig igyekeztem célt találni a napjaimnak. A lényeg az, hogy ezekben az időkben kialakítsunk valamiféle rendszert, egy elérendő célt. Legyen az a nyelvtudásunk fejlesztése, vagy, hogy megnyerjük az olimpiát. :D Mindegy, a lényeg, hogy soha, de soha ne adjuk fel!
