A ragaszkodás hatalma
Volt már úgy, hogy nem tudtátok miért, de valamihez, valakihez, már-már a racionalitást, a józan észt meghaladva ragaszkodtatok? Akkor is, ha az a valami, vagy valaki nem tett jót nektek. Biztos vagyok benne, hogy mindenki tudna mondani példát arra, hogy valamilyen, sokszor érthetetlen okokból nem tudunk engedni a 21-ből. Legyen az ok szerelem, vagy más, mindegy, a lényeg ugyanaz.
Most nem szándékozom sorra venni azokat az eseteket, amikor a ragaszkodásnak van értelme, és kifejezetten pozitív értelme van. Jelen bejegyzésben inkább arról osztanék meg veletek pár gondolatot, amikor ragaszkodásunk értelmetlen, sőt hátrányt jelent, és kifejezetten árt nekünk. Persze nem a szeretem akkor is, ha megver típusú ragaszkodásokról lesz szó. :D Ez egy másik lapra tartozik. :D
Komolyra fordítva a szót, van egy féle ragaszkodási típus, melyet az álláshirdetésekben, az elvárások kezdetű részben figyeltem meg, és aminek okát, létjogosultságát, a mai napig nem értem. Hogy mi ez?
X területen 1, 2, 3, 4, 5 (és a határ a csillagos ég) év tapasztalat szükséges, multinacionális környezetben.
Ezzel nem lenne semmi baj, de sok esetben nagyon indokolatlan ez a feltétel. Egészen egyszerű, atomfizikai tudást nem igénylő pozíciók esetében is.
Őszintén, leginkább azzal van problémám, hogy multinacionális környezetből származzon az a tapasztalat.
Ezzel viszont engem is, és még sok pályamódosítót olyan ördögi körökbe kényszerítenek, melyekből nincs kiút.
Mivel már majdnem munka és szervezetpszichológus vagyok, és mert van számos olyan munkatapasztalatom, ami hasznosítható lenne multis környezetben is, sokszor kaptam sikertelen jelentkezéseim után azt a visszajelzést, hogy az adott pozíció túl egyszerű lenne nekem, számomra egy több önállóságot jelentő pozíció lenne a megfelelő. Ilyenkor gondoltam rendben, akkor jelentkezem kicsit több szakértelmet, kicsit több kihívást jelentő pozíciókra. Az eredmény: Nincs több éves, multinacionális környezetben szerzett tapasztalatom, míg más jelentkezők éppen a szükséges tapasztalattal rendelkeznek, ezért most sajnos nem én vagyok a befutó.
Ez az én történetem, de gondolom nem egyedi. Szerintem itt is arról van szó, hogy a cégek nem mernek belevágni valami újba, nem mernek kipróbálni valami mást. Korábban már írtam arról, hogy merni kellene out of the box módon gondolkodni. (Azt a bejegyzést itt éritek el: https://hr-es-pszichologia.webnode.hu/news/out-of-the-box-stilusu-gondolkodas/)
Sosem értettem, hogy manapság, az Y, sőt az Z generáció korában, miért nem lehet a megszokásokon, a berögzült, de sokszor a változó környezethez nem, vagy nem elég rugalmasan alkalmazkodó eljárásmódokon változtatni. És ez nem csak a kiválasztás területén van így.
Nem titok, szakdolgozatot írok, és ezért manapság több szakirodalom kerül a kezembe, több információt keresek többféle kérdésben a munkapszichológia területén belül.
A kutatómunkámnak köszönhetően pedig azt látom, hogy például egy cég megfelelő működéséhez szükséges és fontos a folyamatos visszajelzés a dolgozóknak a teljesítményükről. Hogy miért? Mert ez visz előre, mert ha tudom, hogy jó vagyok, és megbecsülnek, akkor hűséges leszek a céghez. Ugyanígy tovább megtarthatom a munkahelyem, ha folyamatos visszajelzést kapok a teljesítményemről, így esélyt kapok arra, hogy észrevegyem, valamit változtatnom kell, mert nem teljesítek úgy, ahogy kellene.
Továbbmenve, ha figyelnek rám, ránk, mert tudják, hogy az Y vagy netán már a Z generáció tagjai vagyunk, és másképp, a modern és egyre gyorsuló világnak megfelelően viselkedünk, és keresünk munkát, akkor nagyobb eséllyel találhatnak tehetségeket.
Ezek a tehetségek pedig eltérően, nem hagyományos módon fognak viselkedni, viszont az átlagosnál jóval több kreativitást, és új ötletet visznek, vihetnek be a cégbe.
Ezért nem tartom jónak, hogy a kiválasztás során olyan embereket keressenek, mindig és minden esetben, akik rendelkeznek multinacionális tapasztalattal, mert ez a tapasztalat sokszor berögzült, rugalmatlan szokásokból áll.
Éppen ezért nem érdemes ragaszkodni a multinacionális környezetben szerzett tapasztalathoz, mert ez a ragaszkodás véleményem szerint sokkal inkább hátráltat, mint előrevisz. Hiszen minden cég más, és nincs két egyforma helyzet sem, amit meg kell oldani.
Mégis a szomorú valóság az, hogy ezekre a tényekre, amiket a szakirodalom már régen ismer, nincsenek még felkészülve a vállalatok. Sem a generációkra, sem változó igényekre. Inkább ragaszkodnak az ismert, a biztonságos, a kiszámítható helyzetekhez. Ennek persze van jó oldala is, mert a kiszámíthatatlan környezetben segít egy darabig fennmaradni. Egy idő után viszont beszűkíti a lehetőségeiket, és onnantól kezdve nem előre fog vezetni az útjuk, hanem visszafelé. Szóval a jó tanácsom csak ennyi: nézzünk előre, és ragadjuk meg a lehetőségeinket, még akkor is, ha elsőre furcsának, nem megszokottnak tűnnek is. Ne éljünk a múltban!
