Olaszok? Olaszok!
Ha azt mondom Olaszország, mi jut eszetekbe? Pizza, kávé, spagetti, napsütés, Collosseum.Ugye ti is hasonló dolgokra gondoltok, ha szóba kerül Olaszország és az olaszok?
Na jó, esetleg még a fagyit, az igazi gelato italiano-t hozzácsaphatjuk. :)
Bevallom egyik sem utolsó, de a receptek és utazási tippek helyett, most szeretnék mesélni az olaszok egy kevésbé ismert oladaláról. Arról oldalról, amit ha vakációzni mentek Olaszországba, vagy megnéztek pár igazi olasz filmet, vagy megesztek egy finom pizzát, nem biztos, hogy megismerhettek.
Sok éve dolgozom multinacionális cégeknél és ezen évek során összességében körülbelül 5 évig dolgoztam együtt közvetlenül olaszokkal.
Felhasználva ezen évek tapasztalatait, szeretném megosztani veletek az élményeimet, emlékeimet arról, milyenek is az olaszok, amikor nem a dolce vita vagy a dolce far niente (édes semmittevés) a fő vezérlőelv, ami szerint viselkednek.
Azt hiszem nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom: teljesen mások.
Kicsit talán olyanok, mint a hobbitok: hamar meg lehet ismerni őket, és amikor már úgy gondoluk, hogy mindent tudunk róluk: akkor meglepetést okoznak.
Ha szóva kerülenk az olaszok, akkor a többségünk azt gondolhatja, hogy ők azok akik minding lazák, nem aggódnak túl sokat, és élvezik az életet.
Ez igaz is rájuk. Lazák, amíg nekem van szükségem valamire. Nem sietnek sehová, amíg nekem kell valami.
Ha azonban fordul a kocka és nekik kell valami tőlem, és netán sérülnek az érdekeik, mert késik egy rendelés, vagy valamit nem tudok úgy és akkora megcsinálni ahogy és amikor ők azt szeretnék, na akkor nagyon is megváltoznak, és nagyon tudják hogyan érvényesítsék az akaratukat.
Ha pedig falakba ütköznek, akkor kicsit olyanok mint a gyerekek: hisztisek, felfortyannak, dühöngenek, kiabálnak.
Néha, lelki szemeim előtt láttam, hogy egy-egy kollégám toporzékol dühében vonal túlsó végén mert azt kellett mondanom neki, hogy nem, ezt így ahogy kéred nem lehet.
Felmerülhet ilyenkor a kérdés: jó de akkor mit lehet kezdeni egy így viselkedő emberrel, akivel ráadásul együtt is kellene dolgozni?
Tapasztalatom szerint ezektől a vitáktól, dühkitörésektől nem kell megijedni. Ilyenkor a legjobb, ha hagyjuk hadd ventilláltassa ki a haragját, az elégedetlenségét, hadd dühöngjön, hadd szitkozódjon.
Győzködni, nyugtatgatni felesleges. Pont mint a hiszitiző gyerek esetében: legjobb ha nyugodtan, higgadtan végighallgatjuk, és értésére adjuk, hogy igen, itt vagyunk, megértjük, és átérezzük a fájdalmát, a dühét. Ugyanis ha megnyugszik, akkor ismét lehet közelíteni hozzá, ismét kezelhetővé válik.
És ez a titka mindennek: hagyni kell, hogy maguktól megnyugodjanak, és akkor ismét megjelenik a lelkükben a napfény, a vidám lazaság és a toporzékoló gyermek huss, eltűnik a színről.
Sokéves tapasztalatom mondatja velem: az olaszokkal nem könnyű dolgozni, de érdemes.
Más nemzet tagjaitól nem tanultam annyit összességében, mint tőlük. Magamról, az emberiességről, az életről.
Megtanultam, hogy nem árt egy kis lazaság, sőt, és egyáltalán nem segít, ha egyféle názőponthoz, egyféle igazsághoz ragaszkodunk.
Ahogy az olaszok sem, úgy a világ sem fekete-fehér, és egy kis rugalmasság sosem árt, mert ha kellően lazák és rugalmasak vagyuk, akkor észre tudjuk venni a színeket.
